Jerome

Reader

Read texts in the original and in translation.
Settings
Not signed in
Find in Jerome
You can also type short locations such as 1, 1.1, 1:2, or 1-3 inside the current work.
Epistula ad Cyriacum
John ChrysostomCyri 2.1 · spanish-geminiMore by John Chrysostom
Choose a text id="mobileReaderAuthor" class="mobile-reader-author" href="/authors/john-chrysostom" aria-label="More works by John Chrysostom"> —
⋯
More

Original: Pg Scrape Grc

Epistula ad Cyriacum Τοῦ ἐν ἁγίοις πατρὸς ἡμῶν Ἰωάννου ἀρχιεπισκόπου Κωνσταντινουπόλεως τοῦ Χρυσοστόμου ἐπιστολὴ πεμφθεῖσα ἀπὸ τῆς ἐξορίας πρὸς Κυριακὸν ἐπίσκοπον. Φέρε δὴ ἀπαντλήσω σου τῆς ῥᾳθυμίας τὸ ἕλκος καὶ διασκεδάσω τοὺς λογισμοὺς τοὺς τὸ νέφος τοῦτο συναγαγόντας. Τί γάρ ἐστιν ὃ συνέχει σου τὴν διάνοιαν καὶ λυπεῖ καὶ ἀδημονεῖς; Ὅτι ἄγριος ὁ χειμὼν ὁ τὰς ἐκκλησίας καταλαβὼν καὶ ζοφώδης καὶ νύκτα ἀσέληνον πάντα εἰργάσατο καὶ καθ' ἑκάστην κορυφοῦται τὴν ἡμέραν πικρά τινα ὠδίνων ναυάγια καὶ αὔξεται ἡ πανωλεθρία τῆς οἰκουμένης; Οἶδα τοῦτο κἀγώ, ἀδελφέ, καὶ οὐδεὶς ἀντερεῖ καί, εἰ βούλει, εἰκόνα ἀναπλάττω τῶν γινομένων, ὥστε σαφεστέραν σοι ποιῆσαι τὴν τραγῳδίαν. Θάλασσαν ὁρῶμεν ἀπ' αὐτῆς κάτωθεν ἀναμοχλευομένην τῆς ἀβύσσου, πλωτῆρας τοῖς ὕδασι νεκροὺς ἀποπλέοντας, ἑτέρους ὑποβρυχίους γινομένους, τὰς σανίδας τῶν πλοίων διαλυομένας, τὰ ἱστία διαρρηγνύμενα, τοὺς ἱστοὺς διακλωμένους, τὰς κώπας τῶν χειρῶν τῶν ναυτῶν ἀποπτάσας· ἀντὶ τῶν οἰάκων ἐπὶ τῶν στρωμάτων καθημένους, τὰς χεῖρας τοῖς γόνασι περιπλέκοντας καὶ πρὸς τὴν ἀμηχανίαν τῶν γινομένων κωκύοντας, ὀξέως βοῶντας, θρηνοῦντας, ὀλολύζοντας, ὀλοφυρομένους μόνον· οὐκ οὐρανόν, οὐ πέ λαγος φαινόμενον, ἀλλὰ σκότος πάντα βαθὺ καὶ ἀφεγγὲς καὶ ζοφῶδες, οὔτε τοὺς πλησίον ἐπιτρέποντα βλέπειν καὶ πολὺν τὸν πάταγον τῶν κυμάτων καὶ θηρία θαλάττια πάντοθεν τοῖς πλέουσιν ἐπιτιθέμενα. Μᾶλλον δὲ μέχρι τίνος διώκομεν ἀκίχητα; Οἵαν γὰρ ἂν ζητήσω τῶν παρόντων κακῶν εἰκόνα, ἡττώμενος ὁ λόγος ἀναχωρεῖ. Ἀλλ' ὅμως καὶ ταῦτα εἰδὼς οὐκ ἀπογινώσκω τῆς χρηστοτέρας ἐλπίδος, τὸν κυβερνήτην τοῦδε τοῦ παντὸς ἐννοῶν, ὃς οὐ τέχνῃ περιγίνεται τοῦ χειμῶνος, ἀλλὰ νεύματι λύει τὴν ζάλην. Εἰ δὲ μὴ ἐκ προοιμίων μηδὲ εὐθέως, ἔθος αὐτῷ τοιοῦτον μὴ ἐν ἀρχῇ τὰ δεινὰ καταλύειν, ἀλλ' ὅταν αὐξηθῇ καὶ πρὸς τὸ τέλος ἔλθῃ καὶ παρὰ τῶν πλειόνων ἀπογνωσθῇ, τότε θαυματουργεῖ καὶ παραδοξοποιεῖ τήν τε οἰκείαν ἐνδεικνύμενος δύναμιν καὶ τῶν ἐμπιπτόντων τὴν ὑπομονὴν ἐγγυμνάζων. Μὴ τοίνυν ἀναπέσῃς· ἓν γὰρ μόνον ἐστὶ φοβερόν, εἷς πειρασμός, ἁμαρτία μόνον. Καὶ τοῦτο συνεχῶς ἐπᾴδων ὑμῖν τὸ ῥῆμα οὐκ ἐπαυσάμην. Τὰ δὲ ἄλλα πάντα μῦθος, κἂν ἐπιβουλὰς εἴπῃς, κἂν ἀπεχθείας, κἂν δόλους, κἂν συκοφαντίας, κἂν λοιδορίας, κἂν κατηγορίας, κἂν δημεύσεις, κἂν ἐξορίας, κἂν ξίφη ἠκονημένα, κἂν πέλαγος, κἂν τὸν τῆς οἰκουμένης ἁπάσης πόλεμον. Οἷα γὰρ ἂν ᾖ ταῦτα, πρόσκαιρά τέ ἐστι καὶ ἐπίκηρα καὶ ἐν θνητῷ γινόμενα σώματι καὶ τὴν νήφουσαν οὐδὲν παραβλάπτοντα ψυχήν. Διὰ τοῦτο καὶ τῶν χρηστῶν καὶ τῶν λυπηρῶν τῶν κατὰ τὸν παρόντα βίον τὸ εὐτελὲς ὁ μακάριος Παῦλος δεῖξαι βουλόμενος μιᾷ λέξει τὸ πᾶν ἐνέφηνεν εἰπών· τὰ γὰρ βλεπόμενα πρόσκαιρα. Τί τοίνυν τὰ πρόσκαιρα δέδοικας; Τὰ ποταμίων ῥευμάτων δίκην παραρρέοντα; Τοιαῦτα γὰρ τὰ παρόντα, κἂν χρηστά, κἂν λυπηρά. Προφήτης δὲ ἕτερος ἅπασαν τὴν ἀνθρωπίνην εὐημερίαν οὐ χόρτῳ ἀλλ' ἑτέρᾳ ὕλῃ εὐτελεστέρᾳ παρέβαλεν ἄνθος αὐτὴν ὀνομάσας πᾶσαν ὁμοῦ. Οὐδὲ γὰρ μέρος αὐτῆς ἔθηκεν, οἷον πλοῦτον μόνον ἢ τρυφὴν μόνον, ἀλλὰ πάντα τὰ ἐν ἀνθρώποις δοκοῦντα εἶ ναι λαμπρὰ μιᾷ προσηγορίᾳ τῇ τῆς δόξης περιλαβὼν οὕτως ἐπήγαγε τὴν εἰκόνα τοῦ χόρτου εἰπών· πᾶσα δόξα ἀνθρώπου ὡς ἄνθος χόρτου. Ἀλλ' ἡ δυσημερία δεινὸν καὶ βαρύ; Ἀλλ' ὅρα καὶ ταύτην πάλιν ἑτέρᾳ παραβαλλομένην εἰκόνι καὶ καταφρόνει καὶ ταύτης. Τὰς γὰρ λοιδορίας καὶ τὰς ὕβρεις καὶ τὰ ὀνείδη καὶ τὰ σκώμματα τὰ παρὰ τῶν ἐχθρῶν καὶ τὰς ἐπιβουλὰς ἱματίῳ παλαιωθέντι καὶ ἐρίῳ διαβρωθέντι παρεικάζων ἔλεγεν· ὀνειδισμὸν ἀνθρώπων μὴ φοβεῖσθε καὶ τῷ φαυλισμῷ αὐτῶν μὴ ἡττᾶσθε, ὅτι ὡς ἱμάτιον παλαιωθήσονται καὶ ὡς ἔριον ὑπὸ σητὸς οὕτω βρωθήσονται. Μηδέν σε τοίνυν ταραττέτω τῶν γινομένων. Ἀλλ' ἀφεὶς τὸν δεῖνα καὶ τὸν δεῖνα παρακαλεῖν καὶ τὰς σκιὰς περιτρέχειν– τοῦτο γὰρ ἡ ἀνθρωπίνη συμμαχία– τὸν Θεόν, ᾧ λατρεύεις, ἐνδελεχῶς παρακάλει· νεύσει μόνον καὶ πάντα ἐν μιᾷ καιροῦ λύεται ῥοπῇ. Εἰ δὲ παρεκάλεσας καὶ οὐκ ἐλύθη, τοιοῦτον τῷ Θεῷ ἔθος μὴ ἐκ προοιμίων– τὸν γὰρ ἔμπροσθεν ἀναλήψομαι λόγον– καταλύειν τὰ δεινά. Ἀλλ', ὅταν κορυφωθῇ, ὅταν αὐξηθῇ, ὅταν σχεδὸν μηδὲν ὑπολελειμμένον ᾖ τῆς τῶν πολεμούντων κακίας, τότε ἀθρόον μεταβάλλειν ἐπὶ τὸ γαληνὸν καὶ πρὸς ἀπροσδοκήτους τινὰς καταστάσεις αὐτὰ πραγμάτων ἄγειν. Οὐ γὰρ τοσαῦτα δύναται μόνον ποιῆσαι χρηστά, ὅσα προσδοκῶμεν καὶ ἐλπίζομεν, ἀλλὰ καὶ πολλῷ πλείονα καὶ ἀπείρως μείζονα. Διὸ καὶ Παῦλος ἔλεγε· τῷ δὲ δυναμένῳ ὑπὲρ πάντα ποιῆσαι ὑπὲρ ἐκ περισσοῦ, ὧν αἰτούμεθα ἢ νοοῦμεν. Μὴ γὰρ οὐκ ἠδύνατο ἐκ προοιμίων κωλῦσαι τοὺς παῖδας τοὺς τρεῖς εἰς τὸν πειρασμὸν ἐκεῖνον μὴ ἐμπεσεῖν; Ἀλλ' οὐκ ἠβουλήθη πολλὴν αὐτοῖς συνάγων τὴν ἐμπορίαν. Διὰ τοῦτο ἀφῆκε καὶ χερσὶν αὐτοὺς βαρβαρικαῖς παραδοθῆναι καὶ τὴν κάμινον ἀνα φθῆναι πρὸς ὕψος ἄφατον καὶ τὴν βασιλικὴν ὀργὴν τῆς καμίνου χαλεπώτερον ἐκκαῆναι καὶ χεῖρας δεθῆναι καὶ πόδας μετὰ πολλῆς τῆς σφοδρότητος καὶ εἰς τὸ πῦρ ἐμβληθῆναι. Καί, ὅτε πάντες οἱ θεωροῦντες αὐτοὺς ἀπέγνωσαν αὐτῶν τὴν σωτηρίαν, τότε ἀθρόον καὶ παρ' ἐλπίδα ἅπασα ἀνεφαίνετο ἡ θαυματοποιία τοῦ ἀριστοτέχνου Θεοῦ καὶ μετὰ πολλῆς ἐξέλαμπε τῆς ὑπερβολῆς. Τὸ μὲν γὰρ πῦρ ἐδεσμεῖτο, οἱ δὲ δεσμῶται ἐλύοντο καὶ ναὸς εὐκτήριος ἡ κάμινος ἐγίνετο καὶ πηγὴ καὶ δρόσος καὶ αὐλῶν βασιλικῶν σεμνοτέρα. Καὶ τὴν παμφάγον οὐσίαν ἐκείνην καὶ σιδήρου καὶ λίθου περιγινομένην καὶ πάσης κρατοῦσαν ὕλης τριχῶν ἐνίκα φύσις. Καὶ χορὸς ἵστατο παναρμόνιος αὐτόθι τῶν ἁγίων ἐκείνων ἑκατέραν τὴν κτίσιν εἰς τὴν θαυμασίαν ταύτην καλούντων μελῳδίαν, ᾄδοντες, εὐχαριστηρίους ἀναπέμποντες αἴνους, ὑπὲρ ὧν ἐδέθησαν, τό γε τῶν ἐχθρῶν μέρος, ὑπὲρ ὧν πατρίδος ἐξέπεσον, ὑπὲρ ὧν αἰχμάλωτοι γεγόνασιν, ὑπὲρ ὧν τὴν ἐλευθερίαν ἀφῃρέθησαν, ὑπὲρ ὧν ἀπόλιδες, ἄοικοι καὶ μετανάσται ἐγένοντο, ὑπὲρ ὧν ἐν ἀλλοτρίᾳ καὶ βαρβάρων διέτριβον γῇ· τοῦτο γὰρ ψυχῆς εὐγνώμονος. Καί, ἐπειδὴ καὶ τὰ τῆς κακίας τῶν πολεμούντων ἀπήρτιστο– τί γὰρ μετὰ θάνατον λοιπὸν ἐπιχειρῆσαι ἠδύναντο;– καὶ τὰ τῶν ἀθλητῶν πεπλήρωτο καὶ ὁ στέφανος ἐπλάκη καὶ τὰ βραβεῖα αὐτοῖς συνελέγη καὶ οὐδὲν λοιπὸν ἔλιπεν εἰς εὐδοκίμησιν, τότε δὴ τὰ δεινὰ λύεται καὶ ὁ τὴν κάμινον ἅψας καὶ τοσαύτῃ παραδοὺς τιμωρίᾳ οὗτος θαυμαστὸς ἐπαινέτης τῶν ἁγίων ἐκείνων ἀθλητῶν γίνεται καὶ κήρυξ τῆς τοῦ Θεοῦ παραδοξοποιίας. Καὶ πανταχοῦ τῆς οἰκουμένης ἐκπέμπει γράμματα πολλῆς γέμοντα εὐφημίας διηγούμενος τὰ γεγενημένα καὶ ἀξιόπιστος γινόμενος κήρυξ τῶν τοῦ παραδοξοποιοῦ Θεοῦ θαυμάτων. Ἐπειδὴ γὰρ ἐχθρὸς ἦν καὶ πολέμιος, ἀνύποπτα λοιπὸν καὶ παρὰ τοῖς ἐχθροῖς τὰ γραφόμενα ἦν. Εἶδες τὸ εὐμήχανον τοῦ Θεοῦ; Εἶδες τὸ σοφόν; Εἶδες τὸ παράδοξον; Εἶδες τὸ φιλάνθρωπον καὶ κηδεμονικόν; Μὴ τοίνυν θορυβοῦ μηδὲ ταράττου, ἀλλὰ μένε διηνεκῶς ὑπὲρ πάντων τῷ Θεῷ εὐχαριστῶν, δοξολογῶν, παρακαλῶν, δεόμενος, ἱκετεύων, κἂν μυρίοι θόρυβοι, κἂν μυρίαι ταραχαὶ ἐπίωσι, κἂν καταιγίδες, κἂν πάντα ἐπ' ὄψιν κέηται, μηδέν σε τούτων ταραττέτω. Οὐ γὰρ προλαμβάνεται ἡμῶν ὁ δεσπότης ὑπὸ τῆς τῶν πραγμάτων δυσκολίας, κἂν εἰς ἔσχατον ὄλεθρον πάντα κατενεχθῇ. Δυνατὸν γὰρ αὐτῷ καὶ τοὺς πεπτωκότας ἐγεῖραι καὶ τοὺς πεπλανημένους ἐπιστρέψαι καὶ τοὺς σκανδαλισθέντας διορθῶσαι καὶ τοὺς μυρίων πληρωθέντας ἁμαρτημάτων ἀπαλλάξαι καὶ δικαίους ποιῆσαι καὶ τοὺς νεκρωθέντας ζωογονῆσαι καὶ τὰ κατασκαφέντα λαμπρὰ ἐργάσασθαι καὶ τὰ παλαιωθέντα ἀνανεῶσαι. Εἰ γὰρ τὰ μὴ ὄντα ποιεῖ ὡς ὄντα καὶ τοῖς μηδαμοῦ μηδαμῶς φαινομένοις χαρίζεται τὸ εἶναι, πολλῷ μᾶλλον τὰ ὄντα καὶ γενόμενα διορθώσεται. Ἀλλὰ πολλοὶ οἱ πλανώμενοι; Πολλοὶ οἱ σκανδαλιζόμενοι; Πολλάκις καὶ ἤδη τοιαῦτα γέγονεν, ἀλλ' ὕστερον τὴν προσήκουσαν ἔλαβε πάντα διόρθωσιν, πλὴν εἰ μή τινες ἀνιάτως ἔμειναν ἔχοντες καὶ μετὰ τὴν τῶν πραγμάτων μεταβολήν. Τί ταράττει καὶ τί ἀλύεις, εἰ ὁ δεῖνα ἐκβέβληται καὶ ὁ δεῖνα εἰσενήνεκται; Ὁ Χριστὸς ἐσταυροῦτο καὶ Βαραββᾶς ὁ λῃστὴς ἐξήγετο καὶ ὁ διεφθαρμένος ἐβόα δῆμος τὸν ἀνδροφόνον τοῦ σωτῆρος καὶ εὐεργέτου δεῖν μᾶλλον σωθῆναι. Πόσους νομίζεις ταῦτα ἐσκανδάλισε τότε; Πόσους τέως ταῦτα ἀπώλεσε; Μᾶλλον δὲ ἀνωτέρω τὸν λόγον ἀναγκαῖον ἀγαγεῖν. Οὐκ εὐθέως τεχθεὶς οὗτος ὁ σταυρωθεὶς μετανάστης ἐγίνετο καὶ φυγὰς καὶ μετὰ ὁλοκλήρου τῆς οἰκίας πρὸς τὴν ἀλλοτρίαν ἐξ αὐτῶν τῶν σπαργάνων ἀπῳκίζετο γῆν διάστημα ὁδοῦ τοσοῦτον εἰς βάρ βαρον ἀπαγόμενος χώραν; Καὶ αἱμάτων ῥύακες ἐκ τῆς ὑποθέσεως ταύτης ἐγίνοντο καὶ φόνοι ἄδικοι καὶ σφαγαὶ καὶ ἡ ἄωρος ἡλικία πᾶσα καθάπερ ἐν παρατάξει καὶ πολέμῳ κατεκόπτετο καὶ τῶν μαζῶν ἀποσπώμενοι οἱ παῖδες σφαγῇ παρεδίδοντο καὶ ἔτι τοῦ γάλακτος ἐπὶ τοῦ φάρυγγος ὄντος διὰ τοῦ λαιμοῦ καὶ τῆς δέρης τὸ ξίφος ἠλαύνετο. Τί ταύτης χαλεπώτερον τῆς τραγῳδίας; Καὶ ταῦτα ἔπραττεν ὁ ζητῶν αὐτὸν ἀνελεῖν καὶ ὁ μακρόθυμος ἠνείχετο τοιαύτης τολμωμένης τραγῳδίας, τοσούτου ῥέοντος αἵματος. Καὶ ἠνείχετο κωλῦσαι δυνάμενος ἀπορρήτῳ τινὶ σοφίᾳ τὴν τοσαύτην ἐπιδεικνύμενος μακροθυμίαν. Ἐπειδὴ δὲ ἐπανῆλθεν ἀπὸ τῆς βαρβάρων χώρας καὶ ηὐξήθη, πόλεμος πανταχόθεν ἀνερριπίζετο. Καὶ πρῶτον μὲν οἱ Ἰωάννου διεφθόνουν καὶ ἐβάσκαινον μαθηταί, καίτοι γε ἐκείνου τὰ αὐτοῦ θεραπεύοντος καὶ ἔλεγον· ὃς ἦν μετὰ σοῦ πέραν τοῦ Ἰορδάνου, ἴδε οὗτος βαπτίζει καὶ πάντες ἔρχονται πρὸς αὐτόν. Ταῦτα γὰρ ὑποκνιζομένων ἦν λοιπὸν τὰ ῥήματα καὶ φθόνῳ βαλλομένων καὶ τηκομένων τῷ πάθει. Διὰ δὴ τοῦτο καὶ μετὰ Ἰουδαίου τινὸς εἷς τῶν μαθητῶν τῶν ταῦτα εἰρηκότων ἐφιλονείκει καὶ ἐπύκτευε τὸν περὶ καθαρσίων λόγον κινῶν καὶ βάπτισμα βαπτίσματι παραβάλλων, τὸ Ἰωάννου τῷ τῶν μαθητῶν τοῦ Χριστοῦ. Ἐγένετο γάρ, φησίν, ἐκ τῶν μαθητῶν Ἰωάννου μετὰ Ἰουδαίου τινὸς ζήτησις περὶ καθαρισμοῦ. Ἐπειδὴ δὲ καὶ τῶν σημείων ἥψατο, πόσαι αἱ συκοφαντίαι; Οἱ μὲν Σαμαρείτην ἐκάλουν καὶ δαιμονῶντα λέγοντες· ὅτι Σαμαρείτης εἶ σὺ καὶ δαιμόνιον ἔχεις. Οἱ δὲ πλάνον, λέγοντες· οὗτος οὐκ ἔστιν ἐκ τοῦ Θεοῦ, ἀλλὰ πλανᾷ τὸν ὄχλον. Οἱ δὲ γόητα, λέγοντες· ὅτι ἐν τῷ ἄρχοντι τῷ Βεελζεβοὺλ ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια. Καὶ συνεχῶς ταῦτα ἐπέλεγον καὶ ἀντίθεον ὠνόμαζον καὶ γαστρίμαργον καὶ μέθυσον καὶ πονηρῶν καὶ διεφθαρμένων φίλον. Ἦλθε γάρ, φησίν, ὁ υἱὸς τοῦ ἀνθρώπου ἐσθίων καὶ πίνων καὶ λέγουσιν· ἰδοὺ ἄνθρωπος φάγος καὶ οἰνοπότης, τελωνῶν φίλος καὶ ἁμαρτωλῶν. Καί, ὅτε δὲ τῇ πόρνῃ διελέγετο, ψευδοπροφήτην αὐτὸν ἐκάλουν. Εἰ γὰρ ἦν προφήτης, φησίν, ᾔδει τίς ἐστιν ἡ γυνὴ αὕτη ἡ λαλοῦσα αὐτῷ. Καὶ καθ' ἑκάστην ἡμέραν τοὺς ὀδόντας ἠκόνουν κατ' αὐτοῦ. Καὶ οὐκ Ἰουδαῖοι μόνον οὕτως ἐπολέμουν αὐτῷ, ἀλλ' οὐδὲ αὐτοὶ οἱ δοκοῦντες εἶναι ἀδελφοὶ ὑγιῶς εἶχον πρὸς αὐτόν. Ἀλλὰ καὶ ἐκ τῆς οἰκίας ὁ πόλεμος αὐτῷ ἀνερριπίζετο. Ὅρα γοῦν πῶς καὶ αὐτοὶ ἦσαν διεφθαρμένοι, ἐξ ὧν καὶ ὁ Εὐαγγελιστὴς ἐπαγαγὼν ἔλεγεν· οὐδὲ γὰρ οἱ ἀδελφοὶ αὐτοῦ ἐπίστευον εἰς αὐτόν. Ἀλλ', ἐπειδὴ σκανδαλιζομένων μέμνησαι πολλῶν καὶ ἀπολλυμένων, πόσους οἴει κατὰ τὸν καιρὸν τοῦ Σταυροῦ σκανδαλίζεσθαι; Τῶν μαθητῶν ὁ μὲν προέδωκεν, οἱ δὲ ἐδραπέτευσαν, ὁ δὲ ἠρνήσατο καὶ πάντων ἀναχωρησάντων ἤγετο μόνος δεδεμένος. Πόσους οἴει πρῶτον ἑωρακότας τὰ σημεῖα αὐτὸν ἐργαζόμενον, νεκροὺς ἐγείροντα, λεπροὺς καθαρίζοντα, δαίμονας ἀπελαύνοντα, ἄρτους πηγάζοντα, τὰ ἄλλα τεράστια ἐργαζόμενον, σκανδαλισθῆναι κατὰ τὸν καιρὸν ἐκεῖνον θεωροῦντας μόνον ἀπαγόμενον καὶ δεδεμένον ὑπὸ εὐτελῶν αὐτὸν στρατιωτῶν περιστοιχιζόμενον καὶ ἱερέων ἰουδαϊκῶν ἑπομένων καὶ θορυβούντων καὶ ταραττόντων καὶ τοὺς ἐχθροὺς μόνον ἐν μέσῳ ἔχοντας ἀπειλημμένον αὐτὸν καὶ τὸν προδότην παρόντα καὶ ἐναβρυνόμενον τέως; Τί δὲ ἡνίκα ἐμαστιγοῦτο; Καὶ γὰρ εἰκὸς παρεῖναι πλῆθος ἄπειρον. Ἑορτὴ γὰρ ἦν περι φανὴς ἡ πάντας συνάγουσα καὶ μητρόπολις ἡ τὸ δρᾶμα τῆς παρανομίας δεξαμένη καὶ ἐν μεσημβρίᾳ μέσῃ. Πόσους τοίνυν οἴει παρεῖναι τότε καὶ σκανδαλίζεσθαι ὁρῶντας αὐτὸν δεδεμένον, μεμαστιγωμένον, αἵματι περιρρεόμενον, ὑπὸ ἡγεμονικοῦ δικαστηρίου ἐξεταζόμενον καὶ οὐδένα τῶν μαθητῶν παρόντα; Τί δὲ ἡνίκα αἱ ποικίλαι ἐκεῖναι καὶ συνεχεῖς καὶ ἐπάλληλοι ἐγίνοντο κατ' αὐτοῦ κωμῳδίαι; Καί ποτε μὲν αὐτὸν ἀκάνθαις ἐστεφάνουν, ποτὲ δὲ χλαμύδα περιετίθεσαν, ποτὲ δὲ κάλαμον ἐνεχείριζον, ποτὲ δὲ πίπτοντες αὐτὸν προσεκύνουν πᾶν εἶδος χλευασίας κινοῦντες καὶ γέλωτος. Πόσους οἴει σκανδαλίζεσθαι; Πόσους θορυβεῖσθαι; Πόσους ταράττεσθαι, ὅτε ἐπὶ κορυφῆς αὐτὸν ἔπαιον καὶ ἔλεγον· προφήτευσον ἡμῖν, Χριστέ, τίς ἐστιν ὁ παίσας σε; Καὶ ἦγον καὶ περιῆγον πᾶσαν τὴν ἡμέραν σκώμματα καὶ λοιδορίας καὶ χλευασίαν καὶ γέλωτα ἐν μέσῳ θεάτρῳ ἰουδαϊκῷ. Τί δέ, ὅτε αὐτὸν ἐρράπιζεν ὁ δοῦλος τοῦ ἀρχιερέως; Τί δέ, ὅτε τὰ ἱμάτια αὐτοῦ διεμερίζοντο οἱ στρατιῶται; Ἡνίκα δὲ ἐπὶ τὸν Σταυρὸν ἀνήχθη γυμνὸς ἐπὶ τοῦ νώτου ἔχων τὰς μάστιγας καὶ ἀνεσκολοπίζετο, οὐδὲ γὰρ τότε οἱ ἄγριοι θῆρες ἐμαλάττοντο, ἀλλὰ μανικώτεροι μᾶλλον ἐγίνοντο καὶ τὰ τῆς τραγῳδίας ἐπετείνετο καὶ τὰ τῆς χλευασίας ηὔξετο. Οἱ μὲν ἔλεγον· ὁ καταλύων τὸν ναὸν καὶ ἐν τρισὶν ἡμέραις ἐγείρων αὐτόν. Οἱ δὲ ἔλεγον· ἄλλους ἔσωσεν, ἑαυτὸν οὐ δύναται σῶσαι. Ἄλλοι δὲ ἔλεγον· εἰ υἱὸς εἶ τοῦ Θεοῦ, κατάβηθι ἀπὸ τοῦ Σταυροῦ καὶ πιστεύσομέν σοι. Τί δέ, ὅτε τῇ σπογγιᾷ χολὴν καὶ ὄξος ποτίζοντες ἐνεπαροίνουν αὐτόν; Τί δέ, ὅτε οἱ λῃσταὶ ἐλοιδόρουν αὐτῷ; Τί δέ, ὅπερ καὶ ἔμπροσθεν ἔλεγον, τὸ φρικτὸν ἐκεῖνο καὶ παρανομώτατον, ὅτε τὸν λῃστὴν ἐκεῖνον καὶ τοιχωρύχον καὶ μυρίων γέμοντα φόνων ἄξιον ἔλεγον ἐξαιτηθῆναι μᾶλλον αὐτοῦ καὶ λαβόντες αἵρεσιν παρὰ τοῦ δικαστοῦ τὸν Βαραββᾶν προετίμησαν οὐ σταυρῶσαι μόνον, ἀλλὰ καὶ πονηρὰν βουλόμενοι τῷ Χριστῷ περιθεῖναι δόξαν; Ἐνόμιζον γὰρ δύνασθαι κατασκευάζειν ἐκ τούτων ὅτι τοῦ λῃστοῦ χείρων ἦν καὶ οὕτω παράνομος, ὥστε μὴ φιλανθρωπίᾳ μήτε ἑορτῆς ἀξιώματι δύνασθαι σῴζεσθαι. Πάντα γὰρ τούτου ἕνεκεν ἐποίουν, ὥστε αὐτοῦ τὴν ὑπόληψιν διαβαλεῖν. Διὰ δὴ τοῦτο καὶ τοὺς δύο λῃστὰς αὐτῷ συνεσταύρωσαν. Ἀλλ' ἡ ἀλήθεια οὐ μόνον οὐ συνεσκιάζετο, ἀλλὰ καὶ μειζόνως διέλαμπε. Καὶ τυραννίδα δὲ αὐτῷ ἐνεκάλουν λέγοντες· πᾶς ὁ ποιῶν ἑαυτὸν βασιλέα οὐκ ἔστι φίλος τοῦ Καίσαρος, τῷ οὐκ ἔχοντι ποῦ τὴν κεφαλὴν κλῖναι τυραννίδος ἐπάγοντες ἔγκλημα. Καὶ ἐπὶ βλασφημίᾳ δὲ αὐτὸν ἐσυκοφάντουν. Ὁ γὰρ ἀρχιερεὺς διέρρηξε τὰ ἱμάτια αὑτοῦ λέγων· ἐβλασφήμησε. Τί ἔτι χρείαν ἔχομεν μαρτύρων; Ὁ δὲ θάνατος οἷος; Οὐ καταδίκων; Οὐκ ἐπαράτων; Οὐχ ὁ αἴσχιστος; Οὐχ ὁ τῶν τὰ ἔσχατα παρανενομηκότων καὶ οὐκ ἀξίων ὄντων οὐδὲ ἐπὶ τῆς γῆς τὴν ψυχὴν ἀφεῖναι; Τὸ δὲ τῆς ταφῆς εἶδος οὐκ ἐν χάριτος πληροῦται μέρει; Ἐλθὼν γάρ τις τὸ σῶμα αὐτοῦ ἐξῃτήσατο. Οὕτως οὐδὲ ὁ θάπτων αὐτὸν ἦν τῶν οἰκείων, τῶν εὐεργετηθέντων, τῶν μαθητῶν, τῶν τοσαύτης ἀπολελαυκότων σωτηρίας, πάντων φυγάδων γενομένων, πάντων ἀποπηδησάντων. Ἡ δὲ πονηρὰ ἐκείνη ὑπόληψις ἣν κατεσκεύασαν τῆς ἀναστάσεως εἰπόντες ὅτι ἦλθον οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ καὶ ἔκλεψαν αὐτόν; Πόσους ἐσκανδάλισε; Πόσους ὑπεσκέλισε τέως; Καὶ γὰρ ἐκράτησεν ὁ λόγος τότε καίτοι γε πεπλασμένος ὢν καὶ χρημάτων γενόμενος ὠνητός. Ἀλλ' ὅμως ἐκράτησε παρά τισι, μετὰ τὰ σήμαντρα, μετὰ τὴν περιφάνειαν τῆς ἀληθείας τὴν τοσαύτην. Οὐδὲ γὰρ τὸν περὶ τῆς ἀναστάσεως ᾔδεσαν λόγον τὸ πλῆθος, ὅπου γε οὐδὲ οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ ᾔδεσαν, φησίν, τότε, ὅτι δεῖ αὐτὸν ἐκ νεκρῶν ἀναστῆναι. Ἀλλ' ὅμως ὁ μακρόθυμος Θεὸς ἠνείχετο τῇ οἰκείᾳ σοφίᾳ ἀπορρήτως πάντα οἰκονομῶν. Εἶτα μετὰ τὰς ἡμέρας ἐκείνας πάλιν κρυπτόμενοι, λανθάνοντες, φυγαδευόμενοι οἱ μαθηταί, δεδοικότες, τρέμοντες, τόπον ἐκ τόπου συνεχῶς ἀμείβοντες, οὕτως ἐλάνθανον. Καὶ μετὰ πεντήκοντα ἡμέρας ἀρξάμενοι φαίνεσθαι καὶ σημείων ἅπτεσθαι, οὐδὲ οὕτως ἀδείας ἀπέλαυσαν, ἀλλὰ μετ' ἐκεῖνα μυρία σκάνδαλα μαστιζομένων αὐτῶν ἐγίνετο ἐν τοῖς ἀσθενεστέροις, τῆς ἐκκλησίας ταραττομένης, αὐτῶν ἐλαυνομένων, τῶν ἐχθρῶν κρατούντων πολλαχοῦ καὶ θορυβούντων. Ὅτε γὰρ πολλὴν ἐκ τῶν σημείων ἐκτήσαντο παρρησίαν, τότε πάλιν ἡ Στεφάνου τελευτὴ διωγμὸν χαλεπὸν εἰργάσατο καὶ πάντας διέσπειρε καὶ τὴν ἐκκλησίαν ἐν θορύβῳ κατέστησε καὶ πάλιν ἐν φόβῳ τὰ τῶν μαθητῶν καὶ πάλιν ἐν φυγῇ καὶ πάλιν ἐν ἀγωνίᾳ. Καὶ οὕτω διὰ παντὸς τὰ τῆς ἐκκλησίας ηὔξετο, ὅτε ἤνθει διὰ τῶν σημείων, ὅτε φαιδρὰ ἐκ προοιμίων ἐφαίνετο. Καὶ ὁ μὲν διὰ σπυρίδος ἐχαλᾶτο καὶ οὕτως ἐξέφυγε τοῦ ἄρχοντος τὰς χεῖρας, τοὺς δὲ ἄγγελος ἐξέβαλε καὶ οὕτω τῶν ἁλύσεων ἀπήλλαττε, τοὺς δὲ ἀγοραῖοι καὶ χειροτέχναι ὑποδεχόμενοι παρὰ τῶν ἐν δυναστείαις ἐλαυνομένους παντὶ ἐθεράπευον τρόπῳ. Πορφυροπώλιδες γυναῖκες καὶ σκηνορράφοι καὶ σκυτοδέψαι πρὸς αὐτὰς οἰκοῦντες τὰς ἐσχατιὰς τῶν πόλεων, παρ' αἰγιαλὸν καὶ θάλασσαν, πολλάκις δὲ καὶ οὐδὲ ἐν μέσαις ἐτόλμων φαίνεσθαι ταῖς πόλεσιν. Εἰ δὲ καὶ αὐτοὶ ἐτόλμων, ἀλλ' οἱ ξενοδόχοι οὐκ ἐτόλμων. Καὶ οὕτως ὑφαίνετο τὰ πράγματα, διὰ πειρασμῶν, οὐ δι' ἀνέσεων. Καὶ οἱ πρῴην σκανδαλισθέντες μετὰ ταῦτα διωρθοῦντο καὶ οἱ πλανηθέντες ἐπανήγοντο καὶ τὰ κατεσκαμμένα ᾠκοδόμητο μειζόνως. Διὰ τοῦτο καὶ Παύλου αἰτήσαντος δι' ἀνέσεως μόνης βαδίζειν τὸ κήρυγμα ὁ πάνσοφος καὶ εὐμήχανος οὐκ ἠνέσχετο, ἀλλὰ καὶ πολλάκις παρακαλοῦντος οὐκ ἐπένευσεν, ἀλλ' εἶπεν· ἀρκεῖ σοι ἡ χάρις μου. Ἡ γὰρ δύναμίς μου ἐν ἀσθενείᾳ τελειοῦται. Εἰ βούλει τοίνυν καὶ νῦν λογίσασθαι μετὰ τῶν λυπηρῶν τὰ χρηστά, πολλὰ ὄψει γεγενημένα, εἰ καὶ μὴ σημεῖα καὶ θαύματα, ἀλλ' ἐοικότα σημείοις πράγματα, δείγματα τῆς πολλῆς τοῦ Θεοῦ προνοίας καὶ ἀντιλήψεως ἄφατα. Ἀλλ', ἵνα μὴ πάντα μετ' εὐκολίας παρ' ἡμῶν ἀκούῃς, τοῦτό σοι καταλιμπάνω τὸ μέρος, ὥστε μετὰ ἀκριβείας πάντα παραθεῖναι τοῖς λυπηροῖς καὶ καλὴν ἀσχολούμενος ἀσχολίαν οὕτω σὲ παραγαγεῖν σαυτὸν τῆς ἀθυμίας· πολλὴν γὰρ καὶ ἐντεῦθεν δέξῃ τὴν παράκλησιν. Ἰωάννου τοῦ Χρυσοστόμου ἐπιστολὴ πρὸς Κυριακὸν ἐπίσκοπον ὄντα καὶ αὐτὸν ἐν ἐξορίᾳ Φέρε δὴ πάλιν ἀπαντλήσω σου τῆς ἀθυμίας τὸ ἕλκος καὶ διασκεδάσω τοὺς λογισμούς, τοὺς τὸ νέφος τοῦτο συνάγοντας. Τί γάρ ἐστιν ὃ λυπεῖ καὶ ἀδημονεῖς; Διότι χαλεπὸς ὁ χειμὼν καὶ πικρὸν τὸ ναυάγιον τὸ τὴν ἐκκλησίαν καταλαβόν; Τοῦτο οἶδα κἀγὼ καὶ οὐδεὶς ἀντερεῖ. Ἀλλ', εἰ βούλει, εἰκόνα σοι ἀναπλάττω τῶν γινομένων. Θάλατταν ὁρῶ μαινομένην ἀπ' αὐτῆς τῆς ἀβύσσου κάτωθεν ἀναμοχλευομένην, τοὺς ναύτας ἀντὶ τῶν οἰάκων καὶ τῶν κωπῶν τὰς χεῖρας τοῖς γόνασι περιπλέξαντας, πρὸς τὴν ἀμηχανίαν τοῦ χειμῶνος ἀπορηθέντας, οὐκ οὐρανὸν βλέποντας, οὐ πέλαγος, οὐ ξηράν, ἀλλ' ἐπὶ τῶν στρωμάτων κειμένους καὶ ὀλοφυρομένους καὶ κλαίοντας. Καὶ ταῦτα μὲν ἐπὶ τῆς θαλάσσης οὕτω συμβαίνει. Νῦν δὲ ἐπὶ τῆς ἡμετέρας θαλάσσης χείρων ὁ θόρυβος καὶ πλείονα τὰ κύματα. Ἀλλὰ παρακάλει τὸν δεσπότην ἡμῶν Χριστόν, ὃς οὐ τέχνῃ περιγίνεται τοῦ χειμῶνος, ἀλλὰ νεύματι λύει τὴν ζάλην. Ἀλλ', εἰ καὶ πολλάκις παρεκάλεσας καὶ οὐκ εἰσηκούσθης, μὴ ὀλιγωρήσῃς· τοιοῦτον γὰρ ἔθος ἔχει ὁ φιλάνθρωπος Θεός. Μὴ γὰρ οὐκ ἠδύνατο ἐκείνους τοὺς τρεῖς παῖδας λυτρώσασθαι, ἵνα μὴ εἰς τὴν κάμινον τοῦ πυρὸς ἐμπέσωσιν; Ἀλλ', ὅτε ᾐχμαλωτεύθησαν, ὅτε εἰς βαρβάρων χώραν ἀπερρίφησαν καὶ τῆς πατρῴας κληρονομίας ἐξέπεσον καὶ παρὰ πάντων ἀπεγνώσθησαν καὶ οὐδὲν λοιπὸν οὐκ ἀπελείπετο, τότε Χριστὸς ὁ ἀληθινὸς Θεὸς ἄφνω τὴν θαυματοποιίαν εἰργάσατο καὶ διεσκόρπισε τὸ πῦρ. Μὴ γὰρ φέρον τὴν ἀρετὴν τῶν δικαίων τὸ πῦρ ἐξεπήδησεν ἔξω καὶ ἐνεπύρισεν οὓς εὗρε περὶ τὴν κάμινον τῶν Χαλδαίων. Καὶ λοιπὸν Ἐκκλησία ἦν αὐτοῖς ἡ κάμινος καὶ πᾶσαν τὴν κτίσιν προσεκαλοῦντο, τά τε ὁρατὰ καὶ τὰ ἀόρατα, ἀγγέλους καὶ δυνάμεις καὶ οὕτω πάντα συλλαβόμενοι ἔλεγον· εὐλογεῖτε πάντα τὰ ἔργα Κυρίου τὸν Κύριον. Ὁρᾷς πῶς ἡ ὑπομονὴ τῶν ἁγίων καὶ τὸ πῦρ εἰς δρόσον μετέβαλε καὶ τὸν τύραννον ἐδυσώπησε; Καὶ κατὰ πάσης τῆς οἰκουμένης ἐκπέμπει γράμματα. Μέγας ὁ Θεός, φησί, Σεδράχ, Μισὰχ καὶ Ἀβδεναγώ. Καὶ ἴδε πόσην ἀποτομίαν ἔθηκεν· εἴ τις λόγον εἴποι κατ' αὐτῶν, τὸν οἶκον αὐτοῦ ταμιεύεσθαι καὶ τὰ ὑπάρχοντα αὐτοῦ διαρπάζεσθαι. Μὴ οὖν ἀθυμήσῃς, μηδὲ ὀλιγωρήσῃς. Καὶ γὰρ ἐγώ, ὅτε ἐξελαυνόμην ἀπὸ τῆς πόλεως, οὐδὲν τούτων ἐφρόντιζον, ἀλλ' ἔλεγον πρὸς ἐμαυτόν· εἴ με βούλεται ἡ βασίλισσα ἐξορίσαι, ἐξορίσει με· τοῦ Κυρίου ἡ γῆ καὶ τὸ πλήρωμα αὐτῆς. Εἴ με βούλεται πρίσαι, πρίσει με· τὸν Ἠσαΐαν ἔχω ὑπογραμμόν. Εἴ με θέλει εἰς τὸ πέλαγος ἀκοντίσαι, τὸν Ἰωνᾶν ὑπομιμνῄσκομαι. Εἴ με θέλει εἰς κάμινον ἐμβαλεῖν, τοὺς τρεῖς παῖδας ἔχω τοῦτο πεπονθότας. Εἴ με θέλει τοῖς θηρίοις βαλεῖν, ἔχω τὸν Δανιὴλ ἐν τοῖς λέουσι βεβλημένον. Εἰ θέλει με λιθάσαι, λιθάσῃ με· Στέφανον ἔχω τὸν πρωτομάρτυρα. Εἰ θέλει τὴν κεφαλήν μου λαβεῖν, λάβῃ· ἔχω τὸν Ἰωάννην. Εἰ θέλει τὰ ὑπάρχοντά μου λαβεῖν, λάβῃ αὐτά· γυμνὸς ἐξῆλθον ἐκ κοιλίας μητρός μου, γυμνὸς καὶ ἀπελεύσομαι. Ἐμοὶ παραινεῖ ὁ Ἀπόστολος· πρόσωπον Θεὸς ἀνθρώπου οὐ λαμβάνει καί, εἰ ἔτι ἀνθρώποις ἤρεσκον, Χριστοῦ δοῦλος οὐκ ἂν ἤμην. Καὶ ὁ Δαβὶδ καθοπλίζει με· ἐλάλουν ἐναντίον βασιλέων καὶ οὐκ ᾐσχυνόμην. Πολλὰ κατ' ἐμοῦ ἐσκευάσαντο καὶ λέγουσιν ὅτι τινὰς ἐκοι νώνησα μετὰ τὸ φαγεῖν αὐτούς. Εἰ μὲν τοῦτο ἐποίησα, ἐξαλειφθείη τὸ ὄνομά μου ἐκ τῆς βίβλου τῶν ἐπισκόπων καὶ μὴ ἐγγραφείη ἐν τῇ βίβλῳ τῆς ὀρθοδόξου πίστεως, ὅτι οὐδὲν τοιοῦτον ἐγὼ ἔπραξα, καὶ ἀποβάλοι με Χριστὸς ἐκ τῆς βασιλείας αὑτοῦ. Εἰ δὲ ἅπαξ τοῦτό μοι λέγουσι καὶ φιλονεικοῦσι, καθελέτωσαν τὸν Παῦλον, ὃς μετὰ τὸ δειπνῆσαι ὁλόκληρον τὸν οἶκον ἐβάπτισε. Καθελέτωσαν καὶ αὐτὸν τὸν Κύριον, ὃς μετὰ τὸ δειπνῆσαι τοῖς ἀποστόλοις τὴν κοινωνίαν ἔδωκε. Λέγουσιν ὅτι μετὰ γυναικὸς ἐκοιμήθην· ἀποδύσατέ μου τὸ σῶμα καὶ εὑρήσετε τὴν νέκρωσιν τῶν μελῶν μου. Ἀλλὰ ταῦτα πάντα διὰ φθόνον ἐποίησαν. Ἀλλὰ πάντως λυπεῖ, ἀδελφὲ Κυριακέ, ὅτι ἐκεῖνοι οἱ ἡμᾶς ἐξορίσαντες ἐπὶ τῆς ἀγορᾶς παρρησιάζονται καὶ πλῆθος ἀκολουθεῖ δορυφόρων. Ἀλλὰ πάλιν ὑπομνήσθητι τὸν πλούσιον καὶ τὸν Λά ζαρον. Ποῖος μὲν ἐν τῷ νῦν αἰῶνι ἐθλίβη; Ποῖος δὲ ἀπήλαυσε; Τί ἔβλαψεν ἐκεῖνον ἡ πενία; Οὐχὶ ὡς ἀθλητὴς καὶ νικητὴς εἰς τοὺς κόλπους Ἀβραὰμ ἀπηνέχθη; Τί δὲ ὠφέλησεν ἐκεῖνον ὁ πλοῦτος τὸν ἐν πορφύρᾳ καὶ βύσσῳ ἀναπαυόμενον; Ποῦ οἱ ῥαβδοῦχοι; Ποῦ οἱ δορυφόροι; Ποῦ οἱ χρυσοχάλινοι ἵπποι; Ποῦ οἱ παράσιτοι καὶ ἡ βασιλικὴ τράπεζα; Οὐχὶ ὡς λῃστὴς δεδεμένος ἀπήγετο ἐν τῷ μνήματι γυμνὴν τὴν ψυχὴν ἐκ τοῦ κόσμου ἐκφέρων; Καὶ κράζει κενῇ τῇ φωνῇ· πάτερ Ἀβραάμ, πέμψον Λάζαρον, ἵνα βρέξῃ τὸ ἄκρον τοῦ δακτύλου αὑτοῦ καὶ καταψύξῃ τὴν γλῶσσάν μου, διότι δεινῶς ἀποτηγανίζομαι. Τί πατέρα καλεῖς τὸν Ἀβραάμ, οὗ τὸν βίον οὐκ ἐμιμήσω; Ἐκεῖνος πάντα ἄνθρωπον εἰς τὸν οἶκον αὑτοῦ ἐξένιζε, σὺ δὲ ἑνὸς πτωχοῦ φροντίδα οὐκ ἐποιήσω. Οὐκ ἔστι πενθῆσαι καὶ κλαῦσαι ὅτι ὁ τοσοῦτον πλοῦτον ἔχων σταγόνος ὕδατος ἄξιος οὐκ ἐγένετο; Ἐπειδὴ γὰρ ψιχίων οὐ μετέδωκε τῷ πτωχῷ σταγόνα ὕδατος οὐ λαμβάνει. Τῷ χειμῶνι οὐκ ἔσπειρεν ἔλεος, ἦλθε τὸ θέρος καὶ οὐκ ἐθέρισε. Καὶ τοῦτο τοῦ δεσπότου οἰκονομία ὅτι ἐξεναντίας ἐποίησε τὴν κόλασιν τοῖς ἀσεβέσι καὶ τὴν ἀνάπαυσιν τοῖς δικαίοις, ἵνα βλέπωσιν ἀλλήλους καὶ ἀλλήλους γνωρίζωσι. Καὶ γὰρ ἕκαστος τότε μάρτυς τὸν ἴδιον τύραννον ἐπιγνώσεται καὶ ἕκαστος τύραννος τὸν ἴδιον μάρτυρα ὃν ἐκόλασε. Καὶ οὐκ ἐμὰ τὰ ῥήματα. Ἄκουσον τῆς σοφίας λεγούσης· τότε ἐν πολλῇ παρρησίᾳ στήσεται ὁ δίκαιος κατὰ πρόσωπον τῶν θλιψάντων αὐτόν. Ὥσπερ γὰρ ὁδοιπόρος ἐν καύματι περιπατῶν, ἡνίκα εὕρῃ καθαρὰν πηγήν, τῇ δίψῃ φλεγό μενος καὶ πολλῇ τῇ λιμῷ συνεχόμενος παρακαθέζεται τραπέζῃ ἐχούσῃ πάντα τὰ ἐδέσματα, παρά τινος δὲ δυνατωτέρου κωλύεται μὴ ἅψασθαι τῆς τραπέζης, μηδὲ ἀπολαῦσαι τῶν ἐδεσμάτων, σφόδρα ἔχει τὴν ὀδύνην καὶ τὴν κόλασιν, ὅτι τῇ τραπέζῃ παρακαθέζεται καὶ τῶν βρωμάτων ἀπολαῦσαι οὐ δύναται. Οὕτως ἐν τῇ ἡμέρᾳ τῆς κρίσεως βλέπουσι τοὺς ἁγίους εὐφραινομένους οἱ ἀσεβεῖς καὶ τῆς βασιλικῆς τραπέζης ἀπολαῦσαι οὐ δύνανται. Καὶ γὰρ τὸν Ἀδὰμ ὁ Θεὸς κολάσαι βουλόμενος ἐποίησεν αὐτὸν ἐξεναντίας τοῦ παρα δείσου ἐργάζεσθαι τὴν γῆν, ἵνα καθ' ἑκάστην ὥραν καὶ ἡμέραν βλέπων ἐκεῖνο τὸ ποθητὸν χωρίον, ὅθεν ἐξῆλθεν, ἔχῃ πάντοτε τὴν ὀδύνην ἐν τῇ ψυχῇ. Εἰ δὲ καὶ ὧδε ἀλλήλοις μὴ συντύχωμεν, ἀλλ' ἐκεῖ οὐδεὶς ὁ κωλύων ἡμᾶς μετ' ἀλλήλων διάγειν. Καὶ ὀψόμεθα τοὺς ἐξορίσαντας ἡμᾶς, ὥσπερ ὁ Λάζαρος τὸν πλούσιον καὶ οἱ μάρτυρες τοὺς τυράννους. Μὴ οὖν ἀθύμει, ἀλλὰ μνημόνευε τοῦ προφήτου λέγοντος· μυκτηρισμὸν ἀνθρώπων μὴ φοβεῖσθε καὶ τῷ φαυλισμῷ αὐτῶν μὴ ἡττᾶσθε. Ὥσπερ γὰρ ἔριον ὑπὸ σητὸς οὕτω βρωθήσονται καὶ ὡς ἱμάτιον παλαιωθήσονται. Κατανόησον δὲ καὶ τὸν δεσπότην, πῶς εὐθὺς ἀπὸ τῶν σπαρ γάνων ἐδιώκετο καὶ εἰς βαρβάρων γῆν ἀπερρίπτετο, ὁ τὸν κόσμον κατέχων τύπος ἡμῖν γινόμενος τοῦ μὴ ἐκκακεῖν ἐν τοῖς πειρασμοῖς. Ἀνάμνησαι τὸ πάθος τοῦ Σωτῆρος, ὅσας ὕβρεις δι' ἡμᾶς ὑπέμεινεν. Οἱ μὲν γὰρ αὐτὸν Σαμαρείτην ἐκάλουν, οἱ δὲ δαιμονῶντα καὶ γαστρίμαργον καὶ ψευδοπροφήτην. Λέγουσι γάρ· ἰδοὺ ἄνθρωπος φάγος καὶ οἰνοπότης καὶ ὅτι ἐν τῷ ἄρχοντι τῶν δαιμονίων ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια. Τί δέ, ὅτε ἦγον αὐτὸν κρημνίσαι καὶ ὅτε εἰς τὸ πρόσωπον αὐτοῦ ἐνέπτυον καὶ ῥαπίσματα αὐτῷ ἐδίδουν; Τί δέ, ὅτε ὄξος καὶ χολὴν αὐτὸν ἐπότιζον, ὅτε τῷ καλάμῳ τὴν κεφαλὴν αὐτοῦ ἔτυπτον; Τί δέ, ὅτε τὴν χλαμύδα αὐτῷ περιετίθουν καὶ ὅτε ἀκάνθαις αὐτὸν ἐστεφάνουν καὶ προσέπιπτον αὐτῷ ἐμπαίζοντες καὶ πᾶν εἶδος χλεύης αὐτῷ ἐπάγοντες; Καὶ ὅτε περιῆγον αὐτὸν οἱ αἱμοβόροι ἐκεῖνοι κύνες καὶ ὅτε ἐπὶ τὸ πάθος ἤγετο γυμνὸς καὶ πάντες αὐτὸν κατέλιπον οἱ μαθηταί; Καὶ ὁ μὲν αὐτὸν ἠρνήσατο, ὁ δὲ παρέδωκεν, οἱ δὲ ἄλλοι ἐδραπέτευσαν καὶ μόνος εἱστήκει γυμνὸς ἐν μέσῳ τῶν ὄχλων ἐκείνων· ἑορτὴ γὰρ ἦν ἡ πάντας συνάγουσα τότε. Καὶ ὅτε ὡς πονηρὸν ἐν μέσῳ κακούργων αὐτὸν ἐσταύρωσαν καὶ ἄταφος ἔκειτο, ὅτε κατήνεγκαν αὐτὸν ἀπὸ τοῦ σταυροῦ, ἕως ὅτου τις αὐτὸν ἐξῃτήσατο, ἵνα αὐτὸν θάψῃ· οὕτως ὅτι ταφῆς οὐκ ἠξιώθη. Καὶ ὅτε ψόγον πονηρὸν κατ' αὐτοῦ ἀπεφήναντο ὅτι οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ ἔκλεψαν αὐτὸν καὶ οὐκ ἀνέστη. Ὑπομνήσθητι δὲ καὶ τοὺς ἀποστόλους ὅτι πανταχόθεν ἐδιώκοντο καὶ κατεκρύπτοντο ἐν ταῖς πόλεσι μὴ δυνάμενοι φανῆναι. Πῶς ὁ Πέτρος παρὰ τῷ Σίμωνι τῷ βυρσεῖ κατεκρύπτετο καὶ ὁ Παῦλος παρὰ τῇ πορφυροπωλίσσῃ γυναικί, ὅτι οὐκ εἶχον παρὰ τοῖς πλουσίοις παρρησίαν. Ἀλλ' ὕστερον πάντα ὁμαλὰ ἐγένετο αὐτοῖς. Οὕτω καὶ νῦν μὴ ἀθυμήσῃς. Ἤκουσα γὰρ κἀγὼ περὶ τοῦ λήρου ἐκείνου τοῦ Ἀρσακίου, ὃν ἐκάθισεν ἡ βασίλισσα ἐν τῷ θρόνῳ, ὅτε ἔθλιψε τοὺς ἀδελφοὺς καὶ τὰς παρθένους μὴ θέλοντας αὐτῷ κοινωνῆσαι. Πολλοὶ δὲ αὐτῶν δι' ἐμὲ καὶ ἐν φυλακῇ ἀπέθανον. Ὁ γὰρ προβατόσχημος ἐκεῖνος λύκος, ὁ σχῆμα μὲν ἔχων ἐπισκόπου, μοιχὸς δὲ ὑπάρχων– ὡς γὰρ ἡ γυνὴ μοιχαλὶς χρηματίζει ἡ ζῶντος τοῦ ἀνδρὸς ἑτέρῳ συναφθεῖσα οὕτω καὶ οὗτος μοιχός ἐστιν– οὐ σαρκός, ἀλλὰ πνεύματος· ζῶντος γὰρ ἐμοῦ ἥρπασέ μου τὸν θρόνον τῆς ἐκκλησίας. Καὶ ταῦτά σοι ἀπέστειλα ἀπὸ Κουκουσοῦ, ὅπου ἐκέλευσεν ἡμᾶς ἡ βασίλισσα ἐξορισθῆναι. Πολλαὶ δὲ θλίψεις κατὰ τὴν ὁδὸν συνέβησαν ἡμῖν, ἀλλ' οὐδενὸς ἐφροντίσαμεν. Ὅτε δὲ ἤλθομεν ἐν τῇ χώρᾳ τῶν Καππαδόκων καὶ ἐν τῇ Ταυροκιλικίᾳ, χοροί, χοροὶ ἡμῖν ὑπήντων πατέρων, ἁγίων ἀνδρῶν, οὐ μὴν ἀλλὰ καὶ πλήθη μοναζόντων καὶ παρθένων τὰς ἀθανάτους πηγὰς τῶν δακρύων ἐκχέοντες. Καὶ ἔκλαιον θεωροῦντες ἡμᾶς ἐν τῇ ἐξορίᾳ ἀπερχομένους καὶ ἔλεγον πρὸς ἑαυτούς· συνέφερεν, ἵνα ὁ ἥλιος συνέστειλε τὰς ἀκτῖνας αὑτοῦ ἢ ἵνα τὸ στόμα Ἰωάννου ἐσιώπησε. Ταῦτά με ἐθορύβησε καὶ ἔθλιψεν, ἐπειδὴ ἔβλεπον πάντας κλαίοντας περὶ ἐμοῦ. Ἐπὶ τῶν ἄλλων πάντων, ὅσα ἂν συνέβη μοι, φροντίδα οὐκ ἐποίησα. Πάνυ δὲ ἡμᾶς ἐδεξιώσατο ὁ ἐπίσκοπος τῆς πόλεως ταύτης καὶ πολλὴν ἀγάπην ἔδειξεν εἰς ἡμᾶς, ὥστε, εἰ δυνατόν, καὶ τὸν θρόνον αὑτοῦ παρεχώρησεν ἡμῖν, εἰ μὴ τὸν ὅρον ἐφυλάττομεν. Δέομαι καὶ ἀντιβολῶ καὶ τῶν γονάτων ἅπτομαι τῶν σῶν. Ἀπόρριψον τὸ πένθος τῆς ἀθυμίας σου καὶ ὑπὲρ ἡμῶν μνείαν ἔχε πρὸς τὸν Θεόν. Καὶ ἀντιγράψαι ἡμῖν παρακλήθητι. Τοῦ αὐτοῦ πρὸς Κυριακὸν ἐπίσκοπον ἐν ἐξορίᾳ ὄντα καὶ αὐτὸν Φέρε δὴ ἀπαντλήσω σου τῆς ἀθυμίας τὸ ἕλκος καὶ διασκεδάσω σου τοὺς λογισμοὺς τοὺς τὸ νέφος τοῦτο συνιστῶντας. Τί γάρ ἐστιν ὃ λυπεῖ καὶ ἀδημονεῖς; Διότι χαλεπὸς ὁ χειμὼν καὶ δεινὸν τὸ ναυάγιον τὸ τὰς ἐκκλησίας καταλαβόν; Τοῦτο οἶδα κἀγώ. Ἀλλ', εἰ βούλει, εἰκόνα ἀναπλάττω σοι τῶν γινομένων, ὥστε σαφεστέραν σοι ποιῆσαι τὴν τραγῳδίαν. Θάλατταν ὁρῶ ἀπ' αὐτῆς κάτωθεν ἀναμοχλευομένην τῆς ἀβύσσου, πλωτῆρας τοῖς ὕδασι νεκροὺς ἐπιπλέοντας, ἑτέρους ὑποβρυχίους γενομένους, τὰς σανίδας τῶν πλοίων διαλυομένας, τὰ ἱστία διαρρηγνύμενα, τοὺς ἱστοὺς διακλωμένους, τὰς κώπας τῶν χειρῶν τῶν ναυτῶν ἀποπτάσας· ἀντὶ τῶν οἰάκων ἐπὶ τῶν στρωμάτων καθημένους, τὰς χεῖρας τοῖς γόνασι περιπλέκοντας καὶ πρὸς τὴν ἀμηχανίαν τῶν γινομένων κωκύοντας, θρηνοῦντας, ὀλολύζοντας, ὀλοφυρομένους· οὐκ οὐρανόν, οὐ πέλαγος φαινόμενον, ἀλλὰ σκότος πάντα βαθὺ καὶ ἀφεγγὲς καὶ ζοφῶδες καὶ οὐδὲ τοὺς πλησίον ἐπιτρέποντα βλέπειν καὶ πολὺν τὸν πάταγον τῶν κυμάτων καὶ θηρία θαλάττια πάντοθεν τοῖς πλέουσιν ἐπιτιθέμενα. Μᾶλλον δὲ μέχρι τίνος διώκομεν ἀκίχητα; Οἵαν γὰρ ζητήσεις τῶν παρόντων κακῶν εἰκόνα ἡττώμενος ὁ λόγος ἀναχωρεῖ. Ἀλλ' ὅμως καὶ ταῦτα εἰδὼς οὐκ ἀπογιγνώσκω τῆς χρηστοτέρας ἐλπίδος, τὸν κυβερνήτην τοῦδε τοῦ παντὸς ἐννοῶν, ὃς οὐ τέχνῃ περιγίνεται τοῦ χειμῶνος, ἀλλὰ νεύματι λύει τὴν ζάλην. Εἰ δὲ μὴ ἐκ προοιμίων μηδὲ εὐθέως, ἔθος αὐτῷ τοιοῦτον μὴ ἐν ἀρχῇ τὰ δεινὰ καταλύειν, ἀλλ', ὅταν αὐξηθῇ καὶ πρὸς τὸ τέλος ἔλθῃ καὶ παρὰ τῶν πλειόνων ἀπογνωσθῇ, τότε θαυματουργεῖ καὶ παραδοξοποιεῖ τήν τε οἰκείαν ἐνδεικνύμενος δύναμιν καὶ τῶν ἐμπιπτόντων τὴν ὑπομονὴν ἐγγυμνάζων. Μὴ τοίνυν ἀναπέσῃς· ἓν γὰρ μόνον ἐστὶ φοβερόν, εἷς πειρασμός· ἁμαρτία μόνον. Καὶ τοῦτο συνεχῶς ἐπᾴδων ὑμῖν τὸ ῥῆμα οὐκ ἐπαυσάμην. Τὰ δὲ ἄλλα πάντα μῦθος, κἂν ἐπιβουλὰς εἴπῃς, κἂν ἀπεχθείας, κἂν δόλους, κἂν συκοφαντίας, κἂν λοιδορίας, κἂν κατηγορίας, κἂν δημεύσεις, κἂν ἐξορίας, κἂν ξίφη ἠκονημένα, κἂν πέλαγος, κἂν τὸν τῆς οἰκουμένης ἁπάσης πόλεμον. Οἷα γὰρ ἂν ᾖ ταῦτα πάντα, πρόσκαιρά τέ ἐστι καὶ ἐπίκηρα καὶ ἐν θνητῷ γινόμενα σώματι καὶ τὴν νήφουσαν οὐδὲν παραβλάπτοντα ψυχήν. Διὰ τοῦτο καὶ τῶν χρηστῶν καὶ τῶν λυπηρῶν τῶν κατὰ τὸν παρόντα βίον τὸ εὐτελὲς ὁ μακάριος Παῦλος δεῖξαι βουλόμενος μιᾷ λέξει τὸ πᾶν ἐνέφηνεν εἰπών· τὰ γὰρ βλεπόμενα πρόσκαιρα. Τί τοίνυν τὰ πρόσκαιρα δέδοικας, τὰ ποταμίων ῥευμάτων δίκην παραρρέοντα; Τοιαῦτα γὰρ τὰ παρόντα, κἂν χρηστά, κἂν λυπηρά. Προφήτης δὲ ἕτερος ἅπασαν τὴν ἀνθρωπίνην εὐημερίαν οὐ χόρτῳ ἀλλ' ἑτέρᾳ ὕλῃ εὐτελεστέρᾳ παρέβαλεν ἄνθος αὐτὴν ὀνομάσας πᾶσαν ὁμοῦ. Οὐδὲ γὰρ μέρος αὐτῆς ἔθηκε, πλοῦτον μόνον ἢ τρυφήν, ἀλλὰ πάντα τὰ ἀνθρώποις δοκοῦντα εἶναι λαμπρά, μιᾷ προσηγορίᾳ τῇ τῆς δόξης περιλαβών, οὕτως ἐπήγαγε τὴν εἰκόνα τοῦ χόρτου εἰπών· πᾶσα δόξα ἀνθρώπου ὡς ἄνθος χόρτου. Ἀλλ' ἡ δυσημερία δεινὸν καὶ βαρύ; Ἀλλ' ὅρα καὶ ταύτην πάλιν ἑτέρᾳ παραβαλλομένην εἰκόνι καὶ καταφρόνει καὶ ταύτης. Τὰς γὰρ λοιδορίας καὶ τὰς ὕβρεις καὶ τὰ ὀνείδη καὶ τὰ σκώμματα τὰ παρὰ τῶν ἐχθρῶν καὶ τὰς ἐπιβουλὰς ἱματίῳ παλαιωθέντι καὶ ἐρίῳ διαβρωθέντι παρεικάζων ἔλεγεν· ὀνειδισμὸν ἀνθρώπων μὴ φοβεῖσθε καὶ τῷ φαυλισμῷ αὐτῶν μὴ ἡττᾶσθε, ὅτι ὡς ἱμάτιον παλαιωθήσονται καὶ ὡσεὶ ἔριον ὑπὸ σητὸς οὕτω βρωθήσονται. Μηδέν σε τοίνυν ταραττέτω τῶν γινομένων. Ἀλλ' ἀφεὶς τὸν δεῖνα καὶ τὸν δεῖνα παρακαλεῖν καὶ τὰς σκιὰς περιτρέχειν– τοῦτο γὰρ ἀνθρωπίνη συμμαχία– τὸν Θεόν, ᾧ λατρεύεις, ἐνδελεχῶς παρακάλει· νεύσει μόνον καὶ πάντα ἐν μιᾷ καιροῦ λύεται ῥοπῇ. Εἰ δὲ πολλάκις παρεκάλεσας καὶ οὐκ εἰσηκούσθης, μὴ ὀλιγωρήσῃς· τοιοῦτον γὰρ ἔθος ἔχει ὁ φιλάνθρωπος. Μὴ γὰρ οὐκ ἠδύνατο ἐκείνους τοὺς παῖδας λυτρώσασθαι, ἵνα μὴ εἰς τὴν κάμινον τοῦ πυρὸς ἐμπέσωσιν; Ἀλλ', ὅτε ᾐχμαλωτεύθησαν, ὅτε εἰς βαρβάρων χώραν ἀπερρίφησαν, τότε ὁ Χριστὸς ὁ ἀληθινὸς Θεὸς ἄφνω τὴν θαυματοποιίαν ἐνεδείξατο καὶ διεσκόρπισε τὸ πῦρ. Μὴ φέρον γὰρ αὐτὸ τὴν ἀρετὴν τῶν δικαίων ἐξεπήδησεν ἔξω καὶ ἐνεπύρισεν οὓς εὗρε περὶ τὴν κάμινον τῶν Χαλδαίων. Καὶ λοιπὸν ἐκκλησία αὐτοῖς ἦν ἡ κάμινος καὶ πᾶσαν τὴν κτίσιν προσεκαλοῦντο, τά τε ὁρατὰ καὶ τὰ ἀόρατα, ἀγγέλους καὶ δυνάμεις καὶ οὕτω πάντα συλλαβόμενοι ἔλεγον· εὐλογεῖτε πάντα τὰ ἔργα Κυρίου τὸν Κύριον. Ὁρᾷς πῶς ἡ ὑπομονὴ τῶν ἁγίων καὶ τὸ πῦρ εἰς δρόσον μετέβαλε καὶ τὸν τύραννον ἐδυσώπησε. Καὶ κατὰ πάσης τῆς οἰκουμένης πέμπει γράμματα· μέγας ὁ Θεός, φησί, Σεδράχ, Μισὰχ καὶ Ἀβδεναγώ. Καὶ ἴδε πόσην ἀποτομίαν ἐνέθηκεν· εἴ τις λόγον εἴποι κατ' αὐτῶν, τὸν οἶκον αὐτοῦ ταμιεύεσθαι καὶ τὰ ὑπάρχοντα αὐτοῦ διαρπάζεσθαι. Μὴ οὖν ἀθυμήσῃς, μηδὲ ὀλιγωρήσῃς. Καὶ γὰρ ἐγώ, ὅτε ἐξηλαυνόμην τῆς πόλεως, οὐδὲν τούτων ἐφρόντιζον, ἀλλ' ἔλεγον πρὸς ἐμαυτόν· εἰ μὲν βούλεται ἡ βασίλισσα ἐξορίσαι, ἐξορίσει με· τοῦ Κυρίου ἡ γῆ καὶ τὸ πλήρωμα αὐτῆς. Εἰ βούλεται πρίσαι, πρίσει με· τὸν Ἠσαΐαν ἔχω ὑπογραμμόν. Εἴ με θέλει εἰς τὸ πέλαγος ἀκοντίσαι, ἀκοντίσει με· τὸν Ἰωνᾶν ὑπομνιμνῄσκομαι. Εἰ θέλει εἰς κάμινον ἐμβαλεῖν, τοὺς τρεῖς παῖδας ἔχω τοῦτο πεπονθότας. Εἴ με θέλει τοῖς θηρίοις βαλεῖν, ἔχω τὸν Δανιήλ. Εἰ θέλει με λιθάσαι, λιθάσῃ με· Στέφανον ἔχω τὸν πρωτομάρτυρα. Εἰ θέλει τὴν κεφαλήν μου λαβεῖν, ἔχω τὸν Ἰωάννην. Εἰ θέλει τὰ ὑπάρχοντά μου λαβεῖν, λάβῃ αὐτά· γυμνὸς ἐξῆλθον ἐκ κοιλίας μητρός μου, γυμνὸς καὶ ἀπελεύσομαι ἐκεῖ. Ἐμοὶ παραινεῖ ὁ ἀπόστολος λέγων· πρόσ ωπον ἀνθρώπου Θεὸς οὐ λαμβάνει καί, εἰ ἔτι ἀνθρώποις ἤρεσκον, Χριστοῦ δοῦλος οὐκ ἂν ἤμην. Καὶ ὁ Δαβὶδ καθοπλίζει λέγων· ἐλάλουν ἐναντίον βασιλέων καὶ οὐκ ᾐσχυνόμην. Πολλὰ κατ' ἐμοῦ ἐσκευάσαντο καὶ λέγουσιν ὅτι τινὰς ἐκοινώνησα μετὰ τὸ φαγεῖν αὐτούς. Εἰ τοῦτο ἐποίησα, ἐξαλειφθείη τὸ ὄνομά μου ἐκ τῆς βίβλου τῶν ἐπισκόπων καὶ μὴ γραφήτω ἐν τῇ βίβλῳ τῆς ὀρθοδόξου πίστεως, ὅτι οὐδὲν τοιοῦτον ἐγὼ ἔπραξα καὶ ἀποβάλοι με Χριστὸς ἐκ τῆς βασιλείας αὑτοῦ. Εἰ δὲ ἅπαξ μοι τοῦτο λέγουσι καὶ φιλονεικοῦσι, καθελέτωσαν τὸν Παῦλον, ὃς μετὰ τὸ δειπνῆσαι ὁλόκληρον οἶκον ἐβάπτισε. Καθελέτωσαν καὶ αὐτὸν τὸν Κύριον, ὃς μετὰ τὸ δειπνῆσαι τοῖς ἀποστόλοις τὴν κοινωνίαν ἔδωκε. Λέγουσιν ὅτι μετὰ γυναικὸς ἐκοιμήθην. Καὶ ἀποδυσάτωσάν μου τὸ σῶμα καὶ εὑρήσουσι τὴν νέκρωσιν τῶν μελῶν μου. Ἀλλὰ ταῦτα πάντα διὰ φθόνον πεποιήκασιν. Ἀλλὰ πάντως λυπεῖ, ἀδελφὲ Κυριακέ, ὅτι ἐκεῖνοι οἱ ἡμᾶς ἐξορίσαντες ἐπὶ τῆς ἀγορᾶς παρρησιάζονται καὶ πλῆθος ἀκολουθεῖ δορυφόρων. Ἀλλὰ πάλιν ὑπομνήσθητι τὸν πλούσιον καὶ τὸν Λάζαρον. Ποῖος μὲν ἐν τῷ νῦν αἰῶνι ἐθλίβη; Ποῖος δὲ ἀπέλαυσε; Τί ἔβλαψεν ἐκεῖνον ἡ πενία; Οὐχὶ ὡς ἀθλητὴν καὶ νικητὴν εἰς τοὺς κόλπους τοῦ Ἀβραὰμ ἀπήνεγκε; Τί δὲ ὠφέλησεν ἐκεῖνον ὁ πλοῦτος τὸν ἐν πορφύρᾳ καὶ βύσσῳ ἀναγόμενον; Ποῦ οἱ ῥαβδοῦχοι; Ποῦ οἱ δορυφόροι; Ποῦ οἱ χρυσοχαλίνωτοι ἵπποι; Ποῦ οἱ παράσιτοι καὶ ἡ βασιλικὴ τράπεζα; Οὐχὶ ὡς λῃστὴς δεδεμένος ἀπήγετο ἐν τῷ μνήματι γυμνὴν τὴν ψυχὴν περιφέρων ἐκ τοῦ κόσμου; Καὶ κράζει κενῇ τῇ φωνῇ· πάτερ Ἀβραάμ, πέμψον Λάζαρον, ἵνα βρέξῃ τὸ ἄκρον τοῦ δακτύλου αὑτοῦ καὶ καταψύξῃ τὴν γλῶσσάν μου, ὅτι δεινῶς ἀποτηγανίζομαι. Τί πατέρα καλεῖς τὸν Ἀβραάμ, οὗ τὸν βίον οὐκ ἐμιμήσω; Ἐκεῖνος πάντα ἄνθρωπον εἰς τὸν οἶκον αὑτοῦ ἐξένιζε, σὺ δὲ ἑνὸς πτωχοῦ φροντίδα οὐκ ἐποιήσω. Οὐκ ἔστι πενθῆσαι καὶ κλαῦσαι ὅτι τοσοῦτον πλοῦτον ἔχων σταγόνος ὕδατος ἄξιος οὐκ ἐγένετο; Ἐπειδὴ γὰρ σταγόνος οὐ μετέδωκε τῷ πτωχῷ, σταγόνα ὕδατος οὐ λαμβάνει. Τῷ χειμῶνι οὐκ ἔσπειρεν ἔλεος, ἦλθε τὸ θέρος καὶ οὐκ ἐθέρισε. Καὶ τοῦτο τοῦ δεσπότου οἰκονομήσαντος, ὅτι ἐξεναντίας ἐποίησε τὴν κόλασιν τοῖς ἀσεβέσι καὶ τὴν ἀνάπαυσιν τοῖς δικαίοις, ἵνα βλέπωσιν ἀλλήλους καὶ ἀλλήλους γνωρίζωσι. Καὶ γὰρ ἕκαστος τότε μάρτυς τὸν ἴδιον τύραννον ἐπιγνώσεται καὶ ἕκαστος τύραννος τὸν μάρτυρα ὃν ἐκόλασε. Καὶ οὐκ ἐμὰ τὰ ῥήματα. Ἄκουε τῆς σοφίας λεγούσης· τότε ἐν πολλῇ παρρησίᾳ στήσεται ὁ δίκαιος κατὰ πρόσωπον τῶν θλιψάντων αὐτόν. Ὥσπερ γὰρ ὁδοιπόρος ἐν καύματι περιπατῶν, κἂν εὕρῃ καθαρὰν πηγὴν δίψῃ φλεγόμενος καὶ πολλῷ τῷ λιμῷ συνεχόμενος παρακαθέζεται τραπέζῃ ἐχούσῃ παντοδαπὰ ἐδέσματα, παρά τινος δὲ δυνατωτέρου κωλύεται μὴ ἅψασθαι τῆς τραπέζης, μηδὲ ἀπολαῦσαι τῶν ἐδεσμάτων, σφόδρα ἔχει τὴν ὀδύνην καὶ τὴν κόλασιν, ὅτι τῇ τραπέζῃ παρακαθέζεται καὶ τῶν βρωμάτων ἀπολαῦσαι οὐ δύναται, οὕτως ἐν τῇ ἡμέρᾳ τῆς κρίσεως βλέπουσι τοὺς ἁγίους εὐφραινομένους οἱ ἀσεβεῖς καὶ τῆς βασιλικῆς τραπέζης ἀπολαῦσαι οὐ δύνανται. Καὶ γὰρ τὸν Ἀδὰμ ὁ Θεὸς κολάσαι βουλόμενος ἐποίησεν αὐτὸν ἐξεναντίας τοῦ παραδείσου ἐργάζεσθαι τὴν γῆν, ἵνα καθ' ἑκάστην ὥραν καὶ ἡμέραν ἐκεῖνο βλέπων τὸ χωρίον, ὅθεν ἐξῆλθεν, ἔχῃ πάντοτε τὴν ὀδύνην ἐν τῇ ψυχῇ. Εἰ δὲ καὶ ὧδε ἀλλήλοις μὴ συντύχωμεν, ἀλλ' ἐκεῖ οὐδεὶς ὁ κωλύων ἡμᾶς μετ' ἀλλήλων διάγειν. Καὶ ὀψόμεθα τοὺς ἐξορίσαντας ἡμᾶς, ὥσπερ ὁ Λάζαρος τὸν πλούσιον καὶ οἱ μάρτυρες τοὺς τυράννους. Μὴ οὖν ἀθύμει, ἀλλὰ μνημόνευε τοῦ προφήτου λέγοντος· μυκτηρισμὸν ἀνθρώπων μὴ φοβεῖσθε καὶ τῷ φαυλισμῷ αὐτῶν μὴ ἡττᾶσθε, ὥσπερ γὰρ ἔριον ὑπὸ σητὸς οὕτω βρωθήσονται. Κατανόησον δὲ καὶ τὸν δεσπότην, πῶς εὐθὺς ἀπὸ τῶν σπαργάνων ἐδιώκετο καὶ εἰς βαρβάρων γῆν ἀπερρίπτετο, ὁ τὸν κόσμον κατέχων τύπος ἡμῖν γινόμενος τοῦ μὴ ἐκκακεῖν ἐν τοῖς πειρασμοῖς. Ἀνάμνησαι τὸ πάθος τοῦ σωτῆρος, ὅσας ὕβρεις δι' ἡμᾶς ὑπέμεινεν. Οἱ μὲν γὰρ αὐτὸν Σαμαρείτην ἐκάλουν, οἱ δὲ δαιμονῶντα καὶ γαστρίμαργον καὶ ψευδοπροφήτην. Λέγουσι γάρ· ἰδοὺ ἄνθρω πος φάγος καὶ οἰνοπότης καὶ ὅτι ἐν τῷ ἄρχοντι τῶν δαιμονίων ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια. Τί δέ, ὅτε ἦγον αὐτὸν κρημνίσαι καὶ ὅτε εἰς τὸ πρόσωπον αὐτοῦ ἐνέπτυον καὶ ῥαπίσματα αὐτῷ ἐδίδουν; Τί δέ, ὅτε ὄξος καὶ χολὴν αὐτὸν ἐπότιζον, ὅτε τῷ καλάμῳ τὴν κεφαλὴν αὐτοῦ ἔτυπτον; Τί δέ, ὅτε τὴν χλαμύδα αὐτῷ περιετίθουν καὶ ὅτε ἀκάνθαις αὐτὸν ἐστεφάνουν καὶ προσέπιπτον αὐτῷ ἐμπαίζοντες καὶ πᾶν εἶδος χλεύης αὐτῷ ἐπάγοντες; Καὶ ὅτε περιῆγον αὐτῷ οἱ αἱμοβόροι ἐκεῖνοι κύνες καὶ ὅτε ἐπὶ τὸ πάθος ἤγετο γυμνὸς καὶ πάντες αὐτὸν κατέλιπον οἱ μαθηταί; Καὶ ὃς μὲν αὐτὸν ἠρνήσατο, ὃς δὲ παρέδωκεν, οἱ δὲ ἄλλοι ἐδραπέτευσαν καὶ μόνος εἱστήκει γυμνὸς ἐν μέσῳ τῶν ὄχλων ἐκείνων; ἑορτὴ γὰρ ἦν ἡ πάντας συνάγουσα τότε. Καὶ ὅτε ὡς πονηρὸν ἐν μέσῳ κακούργων αὐτὸν ἐσταύρωσαν καὶ ἄταφος ἐκρέματο καὶ ὅτε κατήγαγον αὐτὸν ἀπὸ τοῦ σταυροῦ, ἕως οὗ τις αὐτὸν ἐξήγαγεν, ἵνα θάψῃ αὐτόν; Καὶ ὅτε ψόγον πονηρὸν κατ' αὐτοῦ ἀπεφήναντο ὅτι οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ ἔκλεψαν αὐτὸν καὶ οὐκ ἔστιν; Ὑπομνήσθητι δὲ καὶ τῶν ἀποστόλων ὅτι πανταχόθεν ἐδιώκοντο καὶ κατεκρύπτοντο ἐν ταῖς πόλεσι μὴ δυνάμενοι φανῆναι. Πῶς ὁ Πέτρος παρὰ τῷ Σίμωνι τῷ βυρσεῖ κατεκρύπτετο καὶ ὁ Παῦλος παρὰ τῇ πορφυροπώλιδι γυναικί, ὅτι οὐκ εἶχον παρὰ τοῖς πλουσίοις παρρησίαν. Ἀλλ' ὕστερον πάντα ὁμαλὰ ἐγένετο αὐτοῖς. Οὕτω καὶ σὺ νῦν μὴ ἀθυμήσῃς. Ἤκουσα γὰρ κἀγὼ περὶ τοῦ λήρου ἐκείνου τοῦ Ἀρσακίου, ὃν ἐκάθισεν ἡ βασίλισσα ἐν τῷ θρόνῳ μου, ὅτι ἔθλιψε τοὺς ἀδελφοὺς καὶ τὰς παρθένους μὴ θελούσας αὐτῷ κοινωνῆσαι. Πολλοὶ δὲ αὐτῶν δι' ἐμὲ καὶ ἐν τῇ φυλακῇ ἐναπέθεντο. Ὁ γὰρ προβατόσχημος ἐκεῖνος λύκος, ὁ σχῆμα μὲν ἔχων ἐπισκόπου, μοιχὸς δὲ ὑπάρχων– ὡς γὰρ ἡ γυνὴ μοιχαλὶς χρηματίζει ἡ ζῶντος τοῦ ἀνδρὸς ἑτέρῳ συναφθεῖσα, οὕτω καὶ οὗτος μοιχός ἐστιν– οὐ σαρκός, ἀλλὰ πνεύματος· ζῶντος γὰρ ἐμοῦ ἥρπασέ μου τὸν θρόνον τῆς ἐκκλησίας. Καὶ ταῦτα ἐπέστειλα ἀπὸ Κουκουσῶν, ὅπου ἐκέλευσεν ἡμᾶς ἡ βασίλισσα ἐξορισθῆναι. Πολλαὶ δὲ θλίψεις κατὰ τὴν ὁδὸν συνήντησαν ἡμῖν, ἀλλ' οὐδενὸς ἐφροντίσαμεν. Ὅτε δὲ ἤλθομεν ἐν τῇ χώρᾳ τῶν Καππαδοκῶν τῆς Ταυροκιλικίας, χοροὶ ἡμῖν ὑπήντων πατέρων, ἁγίων ἀνδρῶν, οὐ μὴν ἀλλὰ καὶ πλήθη μοναζόντων καὶ παρθένων τὰς ἀθανάτους πηγὰς τῶν δακρύων ἐκχέοντες. Καὶ ἔκλαιον θεωροῦντες ἡμᾶς ἐν τῇ ἐξορίᾳ ἀπερχομένους καὶ ἔλεγον πρὸς ἑαυτούς· συνέφερεν, ἵνα ὁ ἥλιος συνέστειλε τὰς ἀκτῖνας αὑτοῦ ἢ ἵνα τὸ στόμα Ἰωάννου ἐσιώπησε. Ταῦτά με ἐθορύβησε καὶ ἔθλιψεν, ἐπειδὴ ἔβλεπον πάντας κλαίοντας περὶ ἐμοῦ. Ἐπὶ τῶν ἄλλων πάντων, ὅσα ἂν συνέβη, φροντίδα οὐκ ἐποίησα. Πάνυ δὲ ἡμᾶς ἐδέξατο ὁ ἐπίσκοπος δεξιωσάμενος τῆς πόλεως ταύτης καὶ πολλὴν ἀγάπην ἔδειξεν εἰς ἡμᾶς, ὥστε, εἰ δυνατὸν ἦν, καὶ τὸν θρόνον αὑτοῦ παρεχώρησεν ἡμῖν, εἰ μὴ τὸν ὅρον ἐφυλάττομεν. Δέομαι οὖν καὶ ἀντιβολῶ καὶ τῶν γονάτων ἅπτομαι τῶν σῶν. Ἀπόρριψον τὸ πένθος τῆς ἀθυμίας σου καὶ ὑπὲρ ἡμῶν μνείαν ἔχε πρὸς τὸν Θεὸν καὶ γράψαι ἡμῖν παρακλήθητι. Τοῦ αὐτοῦ πρὸς τὸν αὐτὸν Κυριακὸν ἐπιστολὴ δευτέρα Καὶ τὰ σώματα σφοδροῖς παλαίσαντα πυρετοῖς καὶ πελάγη ἀγρίοις πυκτεύσαντα πνεύμασιν οὐκ ἀθρόον οὔτε ἐκεῖνα τὴν ἀπὸ τῶν πυρετῶν βλάβην οὔτε ταῦτα τὴν ἀπὸ τῶν κυμάτων ἀποτίθενται ζάλην, ἀλλ' ἠρέμα καὶ κατὰ μικρόν. Καὶ γὰρ τὰ σώματα πλείονος δεῖται χρόνου, ὥστε μετὰ τὴν τῶν πυρετῶν ἀπαλλαγὴν εἰς καθαρὰν ἐπανελθεῖν τὴν ὑγίειαν καὶ ἀπονίψασθαι τὸν ἀπὸ τῆς ἀρρωστίας ἐναπομείναντα αὐτοῖς μαλακισμόν, τὰ δὲ ὕδατα καὶ τῶν πνευμάτων παυσαμένων ἐπὶ πολὺ σαλευόμενα καὶ κινούμενα μένει φερόμενά τε καὶ πολλῇ πάλιν ἐπαναγόμενα τῇ ῥύμῃ καὶ δεῖται καὶ αὐτὰ χρόνου, ὥστε εἰς καθαρὰν ἐπανελθεῖν τὴν γαλήνην. Ταῦτα δέ μοι εἴρηται τὰ προοίμια πρὸς τὴν σὴν εὐλάβειαν οὐχ ἁπλῶς, ἀλλ' ἵνα μάθῃς ὅτι καὶ ταύτην ἀναγκαίως σοι πέμπομεν τὴν ἐπιστολήν. Εἰ γὰρ καὶ τὴν τυραννίδα κατελύσαμεν τῆς ἀθυμίας καὶ τὴν ἀκρόπολιν κατεσκάψαμεν διὰ τῶν ἔμπροσθεν γραμμάτων, ἀλλ' ὅμως πολλῆς ἔτι χρεία τῷ λόγῳ τῆς προσεδρείας, ἵνα σοι καὶ βαθεῖαν ἐργάσηται εἰρήνην καὶ τὴν μνήμην πάντων τῶν ἐξ ἐκείνης γενομένων ἐξαλείψας θορύβων λευκήν σοι καὶ παγίαν δείξῃ γαλήνην καὶ ἐν πολλῇ σε καταστήσῃ τῇ εὐθυμίᾳ. Τοῦτο γὰρ ἡμῖν τὸ σπουδαζόμενον οὐκ ἀθυμίας ἀπαλλάξαι μόνον, ἀλλὰ καὶ εὐφροσύνης ἐμπλῆσαι διηνεκοῦς καὶ πολλῆς. Δυνατὸν γάρ, ἐὰν θέλῃς. Οὐ γὰρ ἐν τοῖς ἀκινήτοις τῆς φύσεως νόμοις, οὓς ἀναμοχλεῦσαι ἡμῖν ἀδύνατον καὶ μεταθεῖναι, ἀλλ' ἐν ἐλευθέροις τῆς προαιρέσεως λογισμοῖς, οὓς μεταχειρίζειν ἡμῖν ῥᾴδιον, τὰ τῆς εὐθυμίας ἀπόκειται. Καὶ οἶδας, εἴ γε μέμνησαι, καὶ πρῴην– οὐ γὰρ πολὺς ὁ μεταξὺ χρόνος– πολλούς μοι καὶ μακροὺς ὑπὲρ τούτων ἀναλωθέντας λόγους, ὅτε δὴ συνεχῶς ἐπέλεγον ταῖς ἱστορίαις, ἃς εἰς μέσον ἦγον. Οὐ γὰρ ἐν τῇ φύσει τῶν πραγμάτων οὕτως ὡς ἐν τῇ γνώμῃ τῶν ἀνθρώπων τὰ τῆς εὐθυμίας ἵστασθαι πέφυκεν; Ἐπεὶ οὖν τοῦτο τοῦτον ἔχει τὸν τρόπον καὶ πολλοὶ τῷ πλούτῳ περιρρεόμενοι τὸν βίον ἀβίοτον ἐνόμισαν εἶναι, ἕτεροι δὲ πενίᾳ συζῶντες ἐσχάτῃ πάντων εὐθυμότεροι διετέλεσαν. Καὶ οἱ μὲν δορυφορίας ἀπολαύοντες καὶ δόξης καὶ τιμῶν πολλάκις ἑαυτῶν ἐπηράσαντο τῇ ζωῇ, οἱ δὲ ἄσημοι καὶ ἐξ ἀσήμων καὶ οὐδενὶ γνώριμοι πολλῶν ἑαυτοὺς μακαριωτέρους εἶναι ἐνόμισαν. Οὐ γὰρ ἐν τῇ φύσει τῶν πραγμάτων, ὡς ἐν τῇ γνώμῃ τῶν ἀνθρώπων τὰ τῆς εὐθυμίας· οὐ γὰρ παύσομαι συνεχῶς τοῦτο ἐπᾴδων. Μὴ ἀναπέσῃς, ἀδελφέ, ἀλλὰ διανάστηθι καὶ χεῖρα ὄρεξον τῷ λόγῳ καὶ τὴν καλὴν ταύτην παράσχου συμμαχίαν ἡμῖν, ἵνα σε ὁλοσχερῶς ἐξαρπάσωμεν τῆς πικρᾶς τῶν λογισμῶν αἰχμαλωσίας. Εἰ γὰρ μὴ βουληθείης καὶ αὐτὸς τοσαύτην σπουδὴν ποιήσασθαι, ὅσην καὶ ἡμεῖς, οὐδὲν ἡμῖν ὄφελος ἔσται τῆς ἰατρείας. Καὶ τί θαυμαστόν, εἰ ἐφ' ἡμῖν τοῦτο συμβαίνει; Εἰ γὰρ ὁ πάντα δυνάμενος Θεός, ὅταν παραινῇ καὶ συμβουλεύῃ, ὁ δὲ ἀκούων μὴ πείθηται τοῖς λεγομένοις, οὐδέποτε γίνεταί τι πλέον, ἀλλὰ καὶ μεῖζον ἔσται κολάσεως ἐφόδιον τοῦτο τῷ μὴ πεισθέντι. Καὶ τοῦτο δηλῶν ὁ Χριστὸς ἔλεγεν· εἰ μὴ ἦλθον καὶ ἐλάλησα αὐτοῖς, ἁμαρτίαν οὐκ εἶχον, νῦν δὲ πρόφασιν οὐκ ἔχουσι περὶ τῆς ἁμαρτίας αὐτῶν. Διὰ δὴ τοῦτο καὶ τὴν Ἱερουσαλὴμ θρηνῶν τούτου γε αὐτοῦ ἕνεκεν ἔλεγεν· Ἱερουσαλήμ, Ἱερουσαλὴμ ἡ ἀποκτέννουσα τοὺς προφήτας καὶ λιθοβολοῦσα τοὺς ἀπεσταλμένους πρὸς αὐτήν. Ποσάκις ἠθέλησα ἐπισυναγαγεῖν τὰ τέκνα σου καὶ οὐκ ἠθελήσατε. Ἰδοὺ ἀφίεται ὁ οἶκος ὑμῶν ἔρημος. Ταὐτοῦν εἰδώς, δέσποτά μου θεοφιλέστατε, κάμνε καὶ φιλονίκει καὶ βιάζου τὴν ἀπὸ τῶν εἰρημένων ἔχων συμμαχίαν ἐξωθεῖσθαι καὶ ἐκβάλλειν μετὰ πολλῆς τῆς σφοδρότητος τοὺς ταράττοντάς σε λογισμοὺς καὶ θόρυβον καὶ ζάλην ἐμποιοῦντας τοσαύτην. Ἀλλ', ὅτι μὲν ἐργάσῃ τοῦτο καὶ ἀνέξῃ τῆς παραινέσεως τῆς ἡμετέρας, οὐδένα οἶμαι δεῖν ἀμφιβάλλειν. Δεῖ δέ σοι κατασκευάσαι λοιπὸν ξίφη καὶ δόρατα καὶ τόξα καὶ βέλη καὶ θώρακα καὶ ἀσπίδα καὶ κνημῖδας, ὥστε τοῖς μὲν φράττεσθαι, τοῖς δὲ βάλλειν καὶ κατασκάπτειν καὶ νεκροὺς τιθέναι τοὺς ἐπιόντας σοι τῆς ταραχῆς λογισμούς. Πόθεν οὖν σοι τὰ μηχανήματα ταῦτα καὶ τὰς σφενδόνας κατασκευάσομεν, ὥστε μηδὲ ἐγγὺς ἀφεῖναι προσιέναι τοὺς πολεμίους, ἀλλ' ὡς πορρωτάτω μετὰ πολλῆς ἀπελαύνειν τῆς ὑπερβολῆς ἀπὸ τῆς ἀθυμίας αὐτῆς; Ὀλίγα τὰ περὶ αὐτῆς φιλοσοφήσαντες καὶ δείξαντες, ὅπως βαρὺ τὸ πρᾶγμα καὶ ἐπαχθές. Ἡ γὰρ ἀθυμία ψυχῶν ἐστι βασανιστήριον χαλεπόν, ὀδύνη τις ἄρρητος καὶ δίκη δίκης ἁπάσης καὶ τιμωρίας πικροτέρα. Καὶ γὰρ σκώληκα μιμεῖται ἰοβόλον, οὐχὶ τῆς σαρκὸς μόνον, ἀλλὰ καὶ αὐτῆς καθαπτομένη τῆς ψυχῆς καὶ σής ἐστιν οὐχὶ ὀστέων, ἀλλὰ καὶ διανοίας καὶ δήμιος διηνεκὴς οὐ πλευρὰς καταξέων, ἀλλὰ καὶ δύναμιν ψυχῆς λυμαινόμενος καὶ νὺξ διηνεκὴς καὶ σκότος ἀφεγγὲς καὶ χειμὼν καὶ ζάλη καὶ πυρετὸς ἀφανὴς πάσης φλογὸς σφοδρότερον κατακαίων καὶ πόλεμος ἀνακωχὴν οὐκ ἔχων καὶ νόσος πολλοὺς τῶν ὁρωμένων ἐπισκοτοῦσα. Ὅ τε γὰρ ἥλιος ἥ τε τοῦ ἀέρος φύσις τούτου τοῦ διειδοῦς τοῖς οὕτω διακειμένοις παρενοχλεῖν δοκεῖ. Καὶ ἐν μεσημβρίᾳ μέσῃ νύκτα μιμεῖται βαθεῖαν. Διὸ καὶ ὁ θαυμά σιος προφήτης τοῦτο δηλῶν ἔλεγε· δύσεται ὁ ἥλιος αὐτοῖς ἐν μεσημβρίᾳ, οὐχ ὡς ἀφανιζομένου τοῦ ἄστρου, οὐδ' ὡς τοῦ συνήθους διακοπτομένου δρόμου, ἀλλ' ὡς τῆς ἀθυμούσης ψυχῆς ἐν τῷ φανοτάτῳ τῆς ἡμέρας νύκτα φανταζομένης. Οὐ γὰρ τοιοῦτον τῆς νυκτὸς τὸ σκότος, οἵα τῆς ἀθυμίας ἡ νύξ, οὐ κατὰ νόμον φύσεως παραγινομένη, ἀλλὰ κατὰ λογισμῶν σκότωσιν συναγομένη, φοβερά τις οὖσα καὶ ἀφόρητος, ἀμείλικτον ἔχουσα τὸ πρόσωπον, τυράννου παντὸς ὠμοτέρα, οὐδενὶ ταχέως εἴκουσα τῶν διαλύειν αὐτὴν ἐπιχειρούντων, ἀλλ' ἀδάμαντος στερρότερον κατέχουσα πολλάκις τὴν ἁλοῦσαν ψυχήν, ὅταν αὐτὴ μὴ πολλὴ ᾖ κεχρημένη τῇ φιλοσοφίᾳ. Τί δεῖ τὰ πολλὰ λέγειν οἴκοθεν περὶ αὐτῆς ἀποφαινόμενον, παρὸν ἐπὶ τοὺς ἁλόντας ἐλθεῖν κἀκεῖθεν αὐτῆς τὴν ἰσχὺν ἅπασαν καταμαθεῖν. Μᾶλλον δέ, εἰ δοκεῖ τέως, πρότερον ἑτέρωθεν αὐτῆς ποιησώμεθα τὴν ἀπόδειξιν. Ὅτε γὰρ ἥμαρτεν Ἀδὰμ τὴν ἁμαρτίαν ἐκείνην τὴν χαλεπὴν καὶ τὸ κοινὸν καὶ πάντων ἀνθρώπων κατεδίκασε γένος, μόχθῳ τότε κατεδικάζετο· ἡ δὲ μείζονα ἁμαρτοῦσα καὶ οὕτω μειζόνως τὴν ἁμαρτίαν τὴν τούτου πρὸς ἐκείνην συγκρινομένην μηδὲ ἁμαρτίαν εἶναι νομίζεσθαι– Ἀδὰμ γὰρ οὐκ ἠπατήθη, φησίν, ἡ δὲ γυνὴ ἀπατηθεῖσα ἐν παραβάσει γέγονεν– αὕτη τοίνυν ἡ ἀπατηθεῖσα καὶ ἐν παραβάσει γενομένη καὶ τὸ δηλητήριον καὶ ἑαυτῇ καὶ τῷ ἀνδρὶ κατασκευάσασα φάρμακον πλείονι τῇ λύπῃ κατακρίνεται ὡς κατατεῖναι δυναμένη τοῦ μόχθου μειζόνως. Πληθύνων γάρ, φησί, πληθυνῶ τὰς λύπας σου καὶ τὸν στεναγμόν σου. Ἐν λύπαις τέξῃ τέκνα. Οὐδαμοῦ πόνος, οὐδαμοῦ ἱδρώς, οὐδαμοῦ μόχθος, ἀλλ' ἀθυμία καὶ στεναγμὸς καὶ ἡ ἐντεῦθεν τιμωρία καὶ πόνων καὶ μυρίων θανάτων ἀντίρροπος οὖσα μᾶλ λον δὲ καὶ πολλῷ χαλεπωτέρα. Καίτοι τί θανάτου χεῖρον; Οὐχὶ τὸ κεφάλαιον τῶν ἐν ἀνθρώποις κακῶν, τὸ φοβερὸν καὶ ἀφόρητον καὶ μυρίων ἄξιον θρήνων τοῦτο εἶναι δοκεῖ; Οὐχὶ παρανομίας τῆς χαλεπωτάτης ταύτην ἔφησε δίκην ὁ Παῦλος; Τοὺς γὰρ ἀναξίως τῶν ἱερῶν ἁπτομένους μυστηρίων καὶ τῆς φρικτῆς ἐκείνης μετέχοντας τραπέζης ταύτην ἔφησε τίνειν δίκην οὕτω λέγων· διὰ τοῦτο ἐν ὑμῖν πολλοὶ ἀσθενεῖς καὶ ἄρρωστοι καὶ κοιμῶνται ἱκανοί. Οὐχὶ καὶ νομοθέται πάντες τοὺς τὰ ἀνήκεστα πλημμελοῦντας τούτῳ καταδικάζουσι τῷ ἐπιτιμίῳ; Καὶ ὁ Θεὸς δὲ οὐ ταύτην ἐσχάτην ἠπείλησε τὴν τιμωρίαν ἐν τῷ νόμῳ τοῖς μεγάλα πλημμελοῦσιν; Οὐ διὰ τὸν τούτου φόβον ὁ πατριάρχης ἐκεῖνος καὶ τὴν φύσιν αὐτὴν νικήσας τὴν γυναῖκα τὴν ἑαυτοῦ κατεδέξατο ἡδυπαθείαις ἐκδοῦναι βαρβαρικαῖς καὶ Αἰγυπτιακῇ τυραννίδι; Καὶ τὸ δρᾶμα τῆς ὕβρεως αὐτός τε κατεσκεύαζε καὶ τὴν γυναῖκα παρεκάλει τὴν χαλεπὴν ταύτην συνυποκρίνασθαι τραγῳδίαν αὐτῷ καὶ οὐδὲ τὴν αἰτίαν αἰσχύνεται τιθεὶς τῆς τοιαύτης σκηνῆς. Ἔσται γάρ, φησίν, ὡς ἂν ἴδωσί σε οὕτω τῇ ὥρᾳ λάμπουσαν καὶ τῷ κάλλει τῆς ὄψεως κρατοῦσαν, ἀποκτενοῦσί με, σὲ δὲ περιποιήσονται. Εἰπὲ οὖν, ὅτι ἀδελφή μου εἶ, ἵνα εὖ μοι γένηται διὰ σὲ καὶ ζήσεται ἡ ψυχή μου ἕνεκέν σου. Εἶδες φόβον, εἶδες τρόμον κατασείοντα τὴν ὑψηλὴν ἐκείνην καὶ φιλόσοφον ψυχήν; Εἶδες τὸν ἀδάμαντα διαλυθέντα τῇ ἀγωνίᾳ; Ψεύδεται τὸ γένος καὶ ἕτερον ἀνθ' ἑτέρου περιτίθησι τῇ γυναικὶ τὸ πρόσωπον καὶ τοῖς λύκοις εὐάλωτον ποιεῖ τὴν ἀμνάδα καί, ὃ πάντων ἐστὶν ἀνδράσιν ἀφορητότερον, γυναῖκα ἰδεῖν ὑβριζομένην μᾶλλον δὲ καὶ ὑποπτεύειν μόνον, τοῦτο καὶ τὸ τούτου χαλεπώτερον– οὐδὲ γὰρ ὑποψία, ἀλλ' ὕβρις ἔργῳ τολμωμένη– οὐ μόνον ὁρᾷ, ἀλλὰ καί, ὅπως τολμηθείη, κατασκευά ζει καὶ κοῦφον αὐτῷ φαίνεται τοῦτο καὶ φορητὸν καὶ πάθος ἐκράτει πάθους τοῦ χαλεποῦ τὸ χαλεπώτερον καὶ ζηλοτυπίας περιεγένετο δειλίᾳ θανάτου. Καὶ ὁ μέγας δὲ Ἠλίας ἐκεῖνος διὰ τὸν τούτου φόβον δραπέτης καὶ φυγὰς καὶ μετανάστης ἐγίνετο ἀπειλὴν μόνην δείσας πορνευομένης καὶ ἐναγοῦς γυναικός. Καὶ ὁ τὸν οὐρανὸν ἀποκλείσας καὶ τοσαῦτα θαύματα ἐργασάμενος, ῥημάτων φόβον οὐκ ἤνεγκεν, ἀλλ' οὕτω τὴν οὐρανομήκη ψυχὴν ἐκείνην κατέσεισεν ἡ ἀγωνία, ὡς καὶ πατρίδα καὶ δῆμον τοσοῦτον, δι' ὃν τοσαῦτα παρεκινδύνευσε, καταλιπεῖν ἀθρόον καὶ τεσσαράκοντα ἡμερῶν ὁδεῦσαι ὁδὸν καὶ πρὸς τὴν ἐρημίαν μετοικισθῆναι μετὰ τὴν παρρησίαν ἐκείνην, μετὰ τὴν τοσαύτην ἐλευθεροστομίαν, μετὰ τὴν τοσαύτην τῆς ἀνδρείας ἐπίδειξιν. Καὶ γὰρ φοβερὰ σφόδρα τοῦ πράγματος ἡ φύσις. Λιά τοι τοῦτο καθ' ἑκάστην ἡμέραν ἐπιοῦσα ἡμῶν τὸ γένος οὕτω καθ' ἕκαστον ἡμᾶς ἐκπλήττει νεκρὸν καὶ συγχέει καὶ συστέλλει ὡς ἀθρόον τότε φαινομένη. Καὶ οὐδὲν ἴσχυσεν εἰς παραμυθίαν ἡ τοῦ χρόνου μελέτη οὐδὲ τὸ καθ' ἑκάστην ἐν ταύτῃ γυμνάζεσθαι τῇ θεωρίᾳ. Οὐδὲ ἐπαλαιώθη τῷ χρόνῳ τὰ τῆς ἀθυμίας καὶ τῆς ἐκπλήξεως ταύτης, ἀλλὰ καὶ νεάζει καὶ ἀκμάζει διηνεκῶς καὶ τὸν φόβον ἀκραιφνῆ καὶ ἀνθοῦντα ἔρχεται καθ' ἑκάστην φέρουσα τὴν ἡμέραν καὶ μάλα εἰκότως. Τίς γὰρ οὐκ ἂν αἰσχυνθείη καὶ καταπέσοι, ὅταν ἴδῃ τὸν χθὲς καὶ πρὸ ὀλίγων ἡμερῶν βαδίζοντα, ἄγοντα, φέροντα μυρία πράγματα, οἰκίας, γυναικός, παίδων, οἰκετῶν, πολλάκις δὲ καὶ πόλεων ὁλοκλήρων προϊστάμενον, ἀπειλοῦντα, φοβοῦντα, λύοντα κολάσεις, ἐπάγοντα κολάσεις, μυρία κατὰ πόλεις καὶ χώρας ἐργασάμενον ἀθρόον λίθων ἀφωνότερον κείμενον καὶ μυρίων ἀλυόντων καὶ τῶν φιλτάτων κατακοπτομένων καὶ τῆς γυναικὸς καταθρυπτομένης, πλοκάμους λυούσης, χοροὺς περιϊστάσης θεραπαινίδων μετὰ πολλῆς τῆς ὀλολυγῆς οὐδενὸς αἰσθανόμενον καὶ πάντα ἐξαίφνης ἐκποδὼν καὶ λογισμὸν καὶ διάνοιαν καὶ ψυχὴν καὶ ὄψεως ἄνθος καὶ μελῶν κίνησιν καὶ τὰ ἀπρεπῆ διαδεχόμενα, ἀφωνίαν καὶ ἀναισθησίαν, φθοράν, ἰχῶρα, σκώληκας, τέφραν, κόνιν, δυσῳδίαν, ἀφανισμὸν παντελῆ καὶ ὀστέα εἰδεχθῆ καὶ ἄσημον τὸ πᾶν ἐπειγόμενον καταλῦσαι σῶμα. Ἀλλ' ὅμως τὸ φοβερὸν τοῦτο καὶ διὰ τῶν πραγμάτων δεικνύμενον καὶ διὰ τῆς τῶν ἁγίων ἐκείνων δειλίας ἀθυμίας πολὺ κουφότερον. Ταύτῃ γὰρ τοὺς μακροὺς τούτους διαύλους ἀνάλωσα, ὥστε δεῖξαι, οἵαν τίνεις δίκην καὶ ἀντίρροπον αὐτῆς, μᾶλλον δὲ καὶ πολλῷ μείζονα τῶν ἀγαθῶν ἀναμένεις τὴν ἀμοιβήν. Καὶ ἵνα μάθῃς ὅτι ταῦτα τοῦτον ἔχει τὸν τρόπον, ἐπὶ τοὺς ἁλόντας λοιπὸν καταφεύξομαι, εἰς ὃ καὶ ἔμπροσθεν ἠπειγόμην ἐλθεῖν. Ὁ γὰρ τῶν Ἑβραίων δῆμος Μωϋσέως ἐλθόντος καὶ ἐλευθερίαν εὐαγγελιζομένου καὶ τῶν αἰγυπτιακῶν κακῶν ἀπαλλαγὴν οὐδὲ ἀκοῦσαι ἠνέσχετο. Καὶ τὴν αἰτίαν δὲ τιθεὶς ὁ νομοθέτης ἔλεγεν· ἐλάλησε δὲ Μωϋσῆς τῷ λαῷ καὶ οὐκ ἤκουσεν ὁ λαὸς Μωϋσέως ἀπὸ τῆς ὀλιγοψυχίας. Καὶ ὅταν μεγάλας ἀπειλῇ τοῖς Ἰουδαίοις ὁ Κύριος ἀπειλὰς ὑπὲρ ἀνομίας πολλῆς μετὰ τὴν αἰχμαλωσίαν καὶ τὸ ἐν ἀλλοτρίᾳ διατρίβειν γῇ καὶ δουλείαν καὶ τοὺς λιμοὺς καὶ τὴν ἀνθρωποφαγίαν, καὶ ταύτην ἐπάγει τὴν δίκην λέγων· δώσω αὐτοῖς καρδίαν ἀθυμοῦσαν καὶ ἐκλείποντας ὀφθαλμοὺς καὶ τηκομένην ψυχήν. Ἀλλὰ τί χρὴ λέγειν Ἰουδαίους, δῆμον ἄτακτον καὶ ἀγνώ μονα καὶ τῇ σαρκὶ δεδουλωμένον καὶ φιλοσοφεῖν οὐκ εἰδότα; Παρὸν ἀπὸ τῶν μεγάλων καὶ ὑψηλῶν ἀνδρῶν λαβεῖν τὴν ἀπόδειξιν. Ὁ γὰρ τῶν ἀποστόλων χορὸς τρίτον ἔτος συγγενόμενος τῷ Χριστῷ καὶ πολλὰ περὶ ἀθανασίας παιδευθεὶς καὶ τῶν ἄλλων ἀπορρήτων σημεῖά τε ἐργασάμενοι θαυμαστὰ καὶ παράδοξα καὶ αὐτὸν ἐπὶ τοσοῦτον χρόνον θαυματουργοῦντα θεασάμενοι καὶ τραπέζης αὐτῷ καὶ ὁμιλίας καὶ λόγων κοινωνήσαντες καὶ πάντα παιδευθέντες τρόπον, ἐπειδὴ ῥημάτων ἤκουσαν ἀθυμίαν αὐτοῖς ἐμποιούντων συνεχῶς αὐτὸν κατέχοντες καὶ ἐκκρεμάμενοι καθάπερ ὑπομάζια παιδία καὶ διηνεκῶς αὐτὸν ἐρωτῶντες ποῦ ὑπάγεις, οὕτω τῇ τυραννίδι τῆς ἀθυμίας ἐσβέσθησαν ταύτης καὶ τοσαύτης λύπης ἐγένοντο ὡς μηκέτι αὐτοὺς ταῦτα πυνθάνεσθαι. Καὶ τοῦτο ὀνειδίζων αὐτοῖς ὁ Χριστὸς ἔλεγεν· ἠκούσατε, ὅτι ὑπάγω πρὸς τὸν πέμψαντά με καὶ ἔρχομαι πρὸς ὑμᾶς καὶ οὐδεὶς ἐξ ὑμῶν ἐρωτᾷ με ποῦ ὑπάγεις, ἀλλ' ὅτι ταῦτα λελάληκα ὑμῖν, ἡ λύπη πεπλήρωκεν ὑμῶν τὴν καρδίαν. Εἶδες ἔρωτα πόσον ἐσκότισεν ἀθυμίας τυραννὶς καὶ πῶς αἰχμαλώτους εἰργάσατο καὶ αὐτῆς εἶναι πεποίηκεν; Ὁ δὲ Ἠλίας ἐκεῖνος– οὐ γὰρ ἀποστήσομαι αὐτοῦ οὐδὲ νῦν– μετὰ τὴν φυγὴν καὶ τὴν ἀναχώρησιν τὴν ἀπὸ Παλαιστίνης οὐ φέρων τὴν τυραννίδα– καὶ γὰρ σφόδρα ἠθύμει· τοῦτο γοῦν ὁ τὴν ἱστορίαν γράψας ἐδήλου λέγων· ὅτι ἀπῆλθε καὶ κατὰ τὴν ψυχὴν αὑτοῦ– ἄκουσον τί φησιν εὐχόμενος· ἱκανούσθω τὰ νῦν, Κύριε, λάβε τὴν ψυχήν μου, ὅτι οὐ κρείττων ἐγώ εἰμι ὑπὲρ τοὺς πατέρας μου. Καὶ τὸ φοβερώτερον ἐκεῖνο, τὸν κολοφῶνα τῆς τιμωρίας, τὸ κεφάλαιον τῶν κακῶν, τὸ πάσης ἁμαρτίας ἐπιτίμιον, τοῦτο ἐν εὐχῆς αἰτεῖται τάξει καὶ ἐν χάριτος μέρει βούλεται λαβεῖν. Οὕτω πολὺ θανάτου φοβερώτερον ἀθυμία· ἵνα γὰρ ἐκείνην διαφύγῃ, καταφεύγει ἐπὶ τοῦτον. Ἐνταῦθα δέ σοι καὶ ζήτημά τι διαλῦσαι βούλομαι· οἶδα γάρ σου τὴν περὶ τὰς λύσεις τῶν τοιούτων ἐπιθυμίαν. Τί ποτ' οὖν ἐστι τὸ ζήτημα; Εἰ θάνατον κουφότερον ἀθυμίας εἶναι ἐνόμιζε, διατί καὶ πατρίδα καὶ δῆμον, ἵνα μὴ θανάτῳ περιπέσῃ, καταλιπὼν ἀπέδρα; Καὶ πῶς τότε αὐτὸν φεύγων νῦν αὐτὸν ἐπιζητεῖ; Ἵνα εἰδῇς καὶ ἐντεῦθεν μάλιστα πῶς χαλεπώτερον ἀθυμία θανάτου. Ὅτε μὲν γὰρ ἐκεῖνος ὁ φόβος κατέσεισε μόνος, εἰκότως ἅπαντα ἔπραττεν, ὥστε αὐτὸν ἐκφυγεῖν. Ἐπειδὴ δὲ ἐγκαθειμένη αὕτη τὴν οἰκείαν ἐπεδείξατο φύσιν κατεσθίουσα, δαπανῶσα, τοῖς ὀδοῦσιν αὐτὸν καταναλίσκουσα, ἀφόρητος αὐτῷ γινομένη, τότε δὴ τὸ πάντων βαρύτερον κουφότερον αὐτῆς εἶναι ἐνόμισεν. Οὕτω καὶ ὁ Ἰωνᾶς ἐκείνην φεύγων ἐπὶ τοῦτον κατέφυγε. Καὶ αὐτὸς θάνατον αἰτεῖται λέγων· λάβε τὴν ψυχήν μου ἀπ' ἐμοῦ, ὅτι καλόν μοι τὸ ἀποθανεῖν ἢ ζῆν με. Καὶ Δαβὶδ δέ, εἴτε ἐξ οἰκείου προσώπου εἴτε ἑτέρων τινῶν ὀδυρομένων, ψαλμὸν γράφων τοῦτο δὴ τοῦτο ἐνδείκνυται· ἐν τῷ συστῆναι τὸν ἁμαρτωλὸν ἐναντίον μου ἐκωφώθην καὶ ἐταπεινώθην καὶ ἐσίγησα ἐξ ἀγαθῶν καὶ τὸ ἄλγημά μου ἀνεκαινίσθη. Ἐθερμάνθη ἡ καρδία μου ἐντός μου καὶ ἐν τῇ μελέτῃ μου ἐκκαυθήσεται πῦρ. Ἐκεῖνο τὸ πῦρ τούτου τοῦ πυρὸς σφοδρότερον τὸ τῆς ἀθυμίας δηλῶν. Διὸ μηκέτι φέρων τὰς πληγὰς αὐτῆς καὶ τὰς ὀδύνας φησίν· ἐλάλησα ἐν γλώσσῃ μου. Καὶ τί λαλεῖς, εἰπέ μοι. Θάνατον αἰτεῖ καὶ οὗτος λέγων· γνώρισόν μοι, Κύριε, τὸ πέρας μου καὶ τὸν ἀριθμὸν τῶν ἡμερῶν μου τίς ἐστιν, ἵνα γνῶ τί ὑστερῶ ἐγώ, τίνος ἕνεκεν ἀπελείφθην ἐγὼ καὶ ὑστερῶ καὶ ἐν τῷ παρόντι διατρίβω βίῳ τῶν ἄλλων ἀπελθόντων. Καὶ οὕτως αὐτὸν ἐπιζητεῖ εἴτε αὐτὸς εἴτε ἐκεῖνοι, ὧν τῷ προσώπῳ κεχρημένος φθέγγεται ὅτι καὶ μὴ παρόντος τὸν καιρὸν τῆς παρουσίας ἐπιθυμεῖ μαθεῖν. Γνώρισον γάρ μοι, φησί, τὸ πέρας μου, ἵνα καὶ ἐντεῦθεν μεγίστην καρπώσηται τὴν ἡδονήν. Οὕτω τὸ φοβερὸν ποθεινὸν γίνεται διὰ τὴν ἀφόρητον τῆς ἀθυμίας ὀδύνην καὶ τὸ πῦρ τὸ καιό μενον ἐν τῇ διανοίᾳ. Ἐν γὰρ τῇ μελέτῃ μου ἐξεκαύθη πῦρ. Τοσαύτης τοίνυν τιμωρίας μεγάλας προσδόκα τὰς ἀμοιβάς, πολλὰ τὰ βραβεῖα, τὰς ἀντιδόσεις, φαιδροὺς καὶ σφόδρα ἀνθοῦντας τῶν τοσούτων ἀγώνων τοὺς στεφάνους. Οὐ γὰρ τὸ ποιῆσαί τι χρηστὸν μόνον, ἀλλὰ καὶ τὸ παθεῖν τι κακὸν πολλὰς ἔχει τὰς ἀμοιβὰς καὶ μεγάλα τὰ ἔπαθλα καὶ πρὸς αὐτὸν ἤδη βαδιοῦμαι τὸν λόγον σφόδρα καί σοι καὶ πᾶσι χρήσιμον ὄντα καὶ ἱκανὸν πρὸς ὑπομονὴν ἀλεῖψαι καὶ καρδίαν διεγεῖραι καὶ μὴ ἀφιέναι πρὸς τοὺς τῶν παθημάτων καταμαλακίζεσθαι ἱδρῶτας. Ὅτι μὲν οὖν ἁπάντων τῶν κακῶν χαλεπώτερον ἀθυμία καὶ ὁ κολοφὼν καὶ τὸ κεφάλαιον τῶν δεινῶν τοῦτο ἱκανῶς ἡμῖν ὁ λόγος ἀπέδειξε. Λείπεται τοίνυν κατορθωμάτων καὶ παθημάτων ποιήσασθαι σύγκρισιν, ἵνα μάθῃς σαφῶς ὅτι οὐ κατορθώμασι μόνον, ἀλλὰ καὶ παθήμασιν ἀμοιβαὶ κεῖνται καὶ ἀμοιβαὶ σφόδρα μεγάλαι καὶ παθήμασιν οὐκ ἔλαττον ἢ κατορθώμασι, μᾶλλον δέ, ἔστιν ὅπου, καὶ πλείονα παθήμασιν. Καὶ εἰσαγάγωμεν, εἰ δοκεῖ, τὸν μέγαν τῆς ὑπομονῆς ἀθλητὴν ἐν ἑκατέροις διαλάμψαντα τρόποις, τὸν ἀδάμαντα, τὴν πέτραν, τὸν ἐν τῇ Αὐσίτιδι μὲν γενόμενον χώρᾳ, πᾶσαν δὲ τὴν οἰκουμένην καταλάμψαντα τῇ τῆς οἰκείας ἀρετῆς ὑπερβολῇ καὶ εἴπωμεν αὐτοῦ τά τε κατορθώματα, τά τε παθήματα, ἵνα εἰδῇς πόθεν μειζόνως διέλαμψε. Τίνα οὖν αὐτοῦ τὰ κατορθώματα; Ὁ οἶκός μου, φησίν, παντὶ ἐλθόντι ἠνέωκτο καὶ κοινὸς ἦν τοῖς ὁδοιπόροις λιμὴν καὶ τοῖς δεομένοις τὰ αὑτοῦ πάντα σχεδὸν ἐκέκτητο. Ἐγὼ γὰρ ἤμην, φησίν, ὀφθαλμὸς τυφλῶν, ποὺς δὲ χωλῶν, ἐγὼ ἤμην πατὴρ ἀδυνάτων, δίκην δέ, ἣν οὐκ ᾔδειν, ἐξιχνίασα καὶ συνέτριψα μύλας ἀδίκων καὶ ἐκ μέσου ὀδόντων ἐξήρπασα ἅρπαγμα, ἀδύνατοι δέ, ἣν ἄν ποτε εἶχον χρείαν, οὐκ ἀπέτυχον, οὐδὲ ἐξῆλθέ τις τὴν θύραν μου κόλπῳ κενῷ. Εἶδες διάφορα φιλανθρωπίας εἴδη καὶ ποικίλους ἐλεημοσύνης λιμένας καὶ διὰ πάντων αὐτὸν βοηθοῦντα τοῖς δεομένοις; Εἶδες πενίαν ἀνέχοντα, χήραν διορθούμενον, ἀδικουμένων προϊστάμενον, φοβερὸν τοῖς ἐπηρεάζουσιν ὄντα; Οὐ γὰρ δὴ μέχρι τοῦ παραστῆναι καὶ συμμαχῆσαι μόνον τὴν σπουδὴν ἐπεδείκνυτο– τοῦτο δὴ τὸ τῶν πολλῶν– ἀλλὰ καὶ μέχρι τοῦ πρὸς τέλος τὸ πρᾶγμα ἀγαγεῖν καὶ μετὰ πολλῆς τῆς σφοδρότητος· συνέτριψα γὰρ μύλας ἀδίκων, φησί, τῇ φιλονεικίᾳ τῇ ἐκείνων τὴν ἑαυτοῦ πρόνοιαν ἐπιτειχίζων. Οὐκ ἀνθρώπων δὲ μόνον ἐπηρείαις, ἀλλὰ καὶ φύσεως ἐπιβουλαῖς ἀντέστησεν αὑτοῦ τὴν κηδεμονίαν τὰ ἁμαρτήματα αὐτῆς τῇ τῆς οἰκείας συμμαχίας ὑπερβολῇ διορθούμενος. Ἐπειδὴ γὰρ τὰ μέλη αὐτοῖς ἀποδοῦναι οὐκ εἶχε, τοῖς πηροῖς τὰ ὄμματα, τοῖς χωλοῖς τοὺς πόδας, ἀντὶ τῶν μελῶν αὐτοῖς ἐγίνετο καὶ δι' αὐτοῦ καὶ οἱ τοὺς ὀφθαλμοὺς πεπηρωμένοι καὶ οἱ τὰ σκέλη κεκομμένοι οἱ μὲν ἐνέβλεπον, οἱ δὲ ἐβάδιζον. Τί ταύτης ἴσον γένοιτο αὐτοῦ τῆς φιλανθρωπίας; Οἶσθα αὐτοῦ καὶ τὴν ἄλλην ἀρετήν, ἵνα μὴ πάντα καταλέγων μακρὸν ποιήσω τὸν λόγον, τὴν ἐπιείκειαν, τὴν πραότητα, τὴν σωφροσύνην, τὴν ἀκρίβειαν. Πῶς σφοδρὸς ὢν τοῖς ἀδικοῦσι– τὸ γὰρ δὴ θαυμαστὸν τοῦτό ἐστι– προσηνὴς καὶ ἥμερος ἦν καὶ αὐτοῦ τοῦ μέλιτος ἡδίων τοῖς τε ἄλλοις ἅπασι καὶ τοῖς οἰκέταις τοῖς αὑτοῦ, οἳ τοῦ ἔρωτος, ὃν ἤρων, ἐκείνου μέγα ἐκφέροντες δεῖγμα ἔλεγον· τίς ἂν δῴη ἡμῖν τῶν σαρκῶν αὐτοῦ ἐμπλησθῆναι; Εἰ δὲ οἰκέταις οὕτω ποθεινὸς ἦν, οὕτως ἐπέραστος, οἷς ἀνάγκη πολλάκις καὶ φοβερὸν εἶναι, πολλῷ μᾶλλον τοῖς ἄλλοις ἅπασιν ἀνθρώποις. Ταῦτα δὴ οὖν καὶ τὰ τούτων πλείονα συλλέξας δεῦρο βάδιζε μετ' ἐμοῦ ἐπὶ τὸν τῶν παθημάτων αὐτοῦ κατάλογον καὶ ἴδωμεν συγκρίναντες πότε λαμπρότερος ἦν, ὅτε ἐκεῖνα κατώρθου ἢ ὅτε ἔπασχε τὰ ὀδυνηρὰ καὶ πολλὴν ἐντιθέντα αὐτῷ τὴν ἀθυμίαν. Πότε οὖν λαμπρότερος ἦν ὁ Ἰώβ, ὅτε τὴν οἰκίαν αὑτοῦ πᾶσι τοῖς παροῦσιν ἤνεγκεν ἢ ὅτε κατενεχθείσης αὐτῆς οὐδὲν ἐφθέγξατο πικρόν, ἀλλ' εὐφήμησε τὸν Θεόν, καίτοι τὸ μὲν κατόρθωμα ἦν, τὸ δὲ πάθημα; Πότε φαιδρότερος ἦν, εἰπέ μοι, ὅτε ἔθυεν ὑπὲρ τῶν παιδίων καὶ πρὸς ὁμόνοιαν αὐτοὺς συνῆγεν ἢ ὅτε καταχωσθέντων καὶ τῷ πικροτάτῳ τρόπῳ τῆς τελευτῆς καταλυσάντων τὸν βίον μετὰ πολλῆς τῆς φιλοσοφίας ἤνεγκε τὸ συμβάν; Πότε μᾶλλον ἐξέλαμψεν, ὅτε ἀπὸ κουρᾶς τῶν ἀρνῶν αὐτοῦ ἐθερμάνθησαν τῶν γυμνῶν οἱ ὦμοι ἢ ὅτε ἀκούσας πῦρ ἐξ οὐρανοῦ ἔπεσε καὶ κατέφαγε τὴν ἀγέλην μετὰ τῶν ποιμένων οὐ διεταράχθη, οὐδὲ ἐθορυβήθη, ἀλλὰ πράως ἤνεγκε τὴν συμφοράν; Πότε μείζων ἦν, ὅτε τὴν ὑγίειαν τοῦ σώματος ἐκέκτητο ἢ εἰς τὴν τῶν ἀδικουμένων ἐκέχρητο προστασίαν συντρίβων μύλας ἀδίκων καὶ ἐκ μέσου τῶν ὀδόντων ἐξαρπάζων ἁρπάγματα καὶ λιμὴν αὐτοῖς γινόμενος ἢ ὅτε τὸ σῶμα αὑτοῦ, τὸ τῶν ἀδικουμένων ὅπλον, ἑώρα κατεσθιόμενον ὑπὸ σκωλήκων καὶ καθήμενος ἐπὶ τῆς κοπρίας καὶ αὐτὸς αὐτὸ κατέξαινε λαβὼν ὄστρακον· τήκω γὰρ βώλακας γῆς ἀπὸ ἰχῶρος ξύων, φησί. Καίτοι ἐκεῖνα μὲν κατορθώματα, ταῦτα δὲ παθήματα ἦν, ἀλλ' ὅμως ταῦτα αὐτὸν ἐκείνων λαμπρότερον ἀπέφηνε· τοῦτο γὰρ μάλιστα τὸ πικρότατον τῆς παρατάξεως μέρος καὶ μείζονος δεόμενον τῆς ἀνδρείας καὶ εὐτονωτέρας ψυχῆς καὶ ὑψηλοτέρας διανοίας καὶ πλείονα περὶ τὸν Θεὸν ἐχούσης ἀγάπην. Διά τοι τοῦτο ἐκείνων μὲν γινομένων, εἰ καὶ ἀναισχύντως καὶ σφόδρα λῃστρικῶς, ἀλλ' ὅμως ἀντεῖπεν ὁ διάβολος λέγων· μὴ δωρεὰν σέβεται Ἰὼβ τὸν Θεόν; Τούτων δὲ συμβάντων ἐγκαλυψάμενος ἀνεχώρησε νῶτα δοὺς καὶ οὐδὲ ἀναισχύντου τινὸς ἀντιλογίας σκιὰν γοῦν ἔχων προβαλέσθαι. Τοῦτο γὰρ ὁ κολοφὼν τοῦ στεφάνου, τοῦτο ἡ κορωνὶς τῆς ἀρετῆς, τοῦτο ἡ σαφὴς τῆς ἀνδρείας ἀπόδειξις, τοῦτο ἡ ἀκριβεστάτη τῆς φιλοσοφίας ἐπίτασις. Δηλῶν δὲ καὶ αὐτὸς οὗτος ὁ μακάριος Ἰὼβ ὅσον χαλεπώτερον τυραννὶς ἀθυμίας θανάτου, ἀνάπαυσιν αὐτὸν καλεῖ· θάνατος, φησίν, ἀνδρὶ ἀνάπαυσις. Καὶ ἐν χάριτος αὐτὸν αἰτεῖται μέρει, ὥστε ἐκείνης ἀπαλλαγῆναι λέγων· εἰ γὰρ δῴη καὶ ἔλθοι μου ἡ αἴτησις, καὶ τὴν ἐλπίδα μου δῴη Κύριος. Ἀρξάμενος ὁ Κύριος τρωσάτω με καὶ εἰς τέλος με ἀνελέτω. Εἴη δέ μου ἡ πόλις τάφος, ἐφ' ἧς ἐπὶ τειχέων ἡλλόμην ἐπ' αὐτῆς. Οὕτω πάντων βαρύτερον ἀθυμία. Ὅσῳ δὲ βαρύτερον τοσούτῳ καὶ μείζους ἔχει τὰς ἀντιδόσεις. Ἵνα δὲ καὶ ἑτέρωθεν μάθῃς ὅσον τῶν παθημάτων τὸ κέρδος, κἂν μὴ διὰ Θεόν τις πάθῃ– καὶ μηδεὶς ὑπερβολὴν τοῦτο νομιζέτω– πάθῃ δὲ ὅμως καὶ γενναίως ἐνέγκῃ καὶ πράως τὸν Θεὸν ἐπὶ πᾶσι δοξάζων. Καὶ γὰρ αὐτὸς οὗτος οὐκ ᾔδει, ὅτι διὰ τὸν Θεὸν ταῦτα ἔπασχεν, ὅμως διὰ τοῦτο ἐστεφανοῦτο, ὅτι οὐδὲ τὴν αἰτίαν ἐπιστάμενος ἐκαρτέρει γενναίως. Καὶ ὁ Λάζαρος ἐκεῖνος ἀσθενείᾳ φύσεως περιπεσών– τοῦτο δὲ οὐκ ἦν δήπου διὰ τὸν Θεὸν παθεῖν– ἐπειδὴ ὅλως ἔπαθε καὶ ἐκαρτέρησε καὶ γενναίως ἤνεγκε τὴν ἐρημίαν τῶν θεραπευόντων, τὴν ἀπὸ τῶν ἑλκῶν ἀθυμίαν, τὴν ἀπὸ τοῦ λιμοῦ, τὴν ἀπὸ τῆς ὑπεροψίας τοῦ πλουσίου καὶ τῆς ὠμότητος, οἶσθα ἡλίκων ἀπέλαυσε στεφάνων– καί τοι γε αὐτοῦ κατόρθωμα οὐδὲν ἔχων εἰπεῖν– οὐχ ὅτι πένητας ἠλέησεν, οὐχ ὅτι ἀδικουμένοις παρέστη, οὐχ ὅτι ἀγαθόν τι εἰργάσατο, ἀλλὰ τὴν ἐν τῷ πυλῶνι τοῦ πλουσίου κατάκλισιν καὶ τὴν ἀρρωστίαν καὶ τῶν κυνῶν τὰς γλώττας καὶ τὴν τοῦ πλουσίου κατ' αὐτοῦ γενομένην ὑπεροψίαν. Ἀλλ' ὅμως μηδὲν γενναῖον ποιήσας, ἐπειδὴ μόνον τὴν ἐκ τούτου ἀθυμίαν ἤνεγκε γενναίως, τῷ τοσαῦτα κατωρθωκότι πατριάρχῃ τῆς αὐτῆς ἔτυχε λήξεως. Εἴπω δὴ μετὰ τοῦτο καὶ ἕτερον, παράδοξον μὲν εἶναι δοκοῦν, ἀληθὲς δέ. Κἂν ἀγαθόν τις ἐργάσηται μέγα καὶ γενναῖον, μισθὸν λήψεται κατὰ τὸν ἴδιον κόπον, οὐ κατὰ τὸ μέγεθος τοῦ κατορθώματος, ἀλλὰ κατὰ τὸν ὄγκον τοῦ παθήματος. Διά τοι τοῦτο καὶ Παῦλος καυχώμενος οὐκ ἐπὶ τὸ κατορθῶσαι μόνον καὶ γενναῖόν τι ποιῆσαι καυχᾶται, ἀλλ' ἐπὶ τὸ παθεῖν κακῶς. Εἰπὼν γάρ· διάκονοι Χριστοῦ εἰσι; παραφρονῶν λαλῶ ὑπὲρ ἐγώ. Καὶ τὴν κατὰ σύγκρισιν ὑπερβολὴν ὑφαίνων φησίν· ἐν πληγαῖς ὑπερβαλλόντως, ἐν φυλακαῖς περισσοτέρως, ἐν θανάτοις πολλάκις, πεντάκις τεσσαράκοντα παρὰ μίαν ἔλαβον, τρὶς ἐρραβδίσθην, ἅπαξ ἐλιθάσθην, τρὶς ἐναυάγησα, νυχθήμερον ἐν τῷ βυθῷ πεποίηκα, κινδύνοις ποταμῶν, κινδύνοις λῃστῶν, κινδύνοις ἐκ γένους, κινδύνοις ἐν ἐρημίᾳ, κινδύνοις ἐν θαλάσσῃ, κινδύνοις ἐν ψευδαδέλφοις, ἐν λιμῷ καὶ δίψει, ἐν ψύχει καὶ γυμνότητι, χωρὶς τῶν παρεκτός, ἡ ἐπισύστασίς μου ἡ καθ' ἡμέραν. Εἶδες παθημάτων ὁρμαθὸν καὶ καυχήσεως ἀφορμάς; Εἶτα ἐπάγει τούτοις καὶ κατορθώματα. Καὶ ἐν τούτῳ πάλιν τὸ πλέον τοῦ παθήματός ἐστιν, οὐχὶ τοῦ κατορθώματος. Εἰπὼν γὰρ ἡ ἐπισύστασίς μου ἐπήγαγεν· ἡ μέριμνα πασῶν τῶν ἐκκλησιῶν. Οὐκ εἶπεν ἡ διόρθωσις, ἀλλ' ἡ μέριμνα, ὅπερ παθήματος πλέον ἦν ἢ κατορθώματος. Καὶ τὰ ἑξῆς· τίς ἀσθενεῖ, φησί, καὶ οὐκ ἀσθενῶ; Καὶ πάλιν· τίς σκανδαλίζεται καὶ οὐκ ἐγὼ πυροῦμαι; Οὐκ εἶπεν, ἀπήλλαξα τοῦ σκανδάλου, ἀλλ' ἐκοινώνησα τῆς ἀθυμίας. Εἶτα δεικνὺς ὅτι ταῦτα μάλιστα τὰς ἀμοιβὰς ἔχει, εἰ καυχᾶσθαι δεῖ, τὰ τῆς ἀσθενείας μου, ἔλεγε, καυχήσομαι. Καὶ ἕτερον πάλιν τοιοῦτον ἐπάγει, τὴν φυγὴν τὴν διὰ τῆς θυρίδος, τὴν διὰ τῆς σαργάνης, τὴν διὰ τοῦ τείχους. Τοῦτο δὲ τοῦ παθεῖν κακῶς ἦν. Εἰ τοίνυν τὰ παθήματα μεγάλας ἔχει τὰς ἀμοιβάς, τῶν δὲ παθημάτων πάντων χαλεπώτερον καὶ ὀδυνηρότερον ἡ ἀθυμία, ἐννόησον ὅσον αἱ ἀντιδόσεις· οὐ γὰρ παύσομαι συνεχῶς ταύτην σοι ἐπᾴδων τὴν ἐπῳδήν, ἵν', ὅπερ ὑπεσχόμην ἐν προοιμίοις, τοῦτο πληρώσω νῦν ἀπὸ τῆς ἀθυμίας αὐτῆς ὑφαίνων τοὺς λογισμοὺς τοὺς τὴν παραμυθίαν τῆς εὐθυμίας σοι τίκτοντας. Ἵνα δὲ καὶ ἑτέρωθεν μάθῃς, ὅσον ἐστὶ τὸ μετὰ παθημάτων τι ποιεῖν γενναῖον καὶ ὅσον ἀποδεῖ τούτου τὸ ἀπονητὶ τὸ αὐτὸ ποιεῖν, ὁ Ναβουχοδονόσορ ἐκεῖνος ὁ Βαβυλώνιος ἐν σκήπτροις καὶ διαδήματι ζῶν εὐαγγελικόν ποτε κατώρθωσε λόγον. Μετὰ γὰρ τὴν κάμινον τῶν παίδων καὶ τὴν παραδοξοποιίαν ἐκείνην τὸ κήρυγμα ἀνεδέξατο τῆς οἰκουμένης, οὐ διὰ γλώττης μόνον, ἀλλὰ καὶ διὰ γραμμάτων. Καὶ πανταχοῦ τῆς γῆς ἔγραψεν οὕτως· Ναβουχοδονόσορ βασιλεὺς πᾶσι τοῖς λαοῖς, φυλαῖς, γλώσσαις, τοῖς οἰκοῦσιν ἐν πάσῃ τῇ γῇ· εἰρήνη ὑμῖν πληθυνθείη· τὰ σημεῖα καὶ τὰ τέρατα, ἃ ἐποίησε μετ' ἐμοῦ ὁ Θεὸς ὁ ὕψιστος, ἤρεσεν ἐναντίον ἐμοῦ ἀναγγεῖλαι ὑμῖν ὡς μεγάλα καὶ ἰσχυρά. Ἡ βασιλεία αὐτοῦ βασιλεία αἰώνιος καὶ ἡ ἐξουσία αὐτοῦ εἰς γενεὰν καὶ γενεάν. Καὶ δόγμα ἔθηκεν, ὅπως πᾶς ὁ λαός, φυλή, γλῶσσα, ἥ, ἂν εἴπῃ ῥῆμα κατὰ τοῦ θεοῦ Σεδράχ, Μισάχ, Ἀβδεναγώ, εἰς ἀπώλειαν ἔσται καὶ ὁ οἶκος αὐτῶν εἰς διαρπαγήν. Καὶ προστίθησι· καθ' ὅτι οὐκ ἔστι θεὸς ἕτερος, ὃς δυνήσεται ῥύσασθαι οὕτως. Εἶδες ἀπειλὴν ἐν τοῖς γράμμασιν; Εἶδες φόβον; Εἶδες διδασκαλίαν; Εἶδες κήρυγμα ὑψηλὸν καὶ πανταχοῦ τῆς οἰκουμένης ἐκτεταμένα γράμματα; Τί οὖν, εἰπέ μοι, τὸν αὐτὸν τοῖς ἀποστόλοις μισθὸν λήψεται, ἐπειδὴ οὕτως ἀνεκήρυξε τοῦ Θεοῦ τὴν δύναμιν, ἐπειδὴ τοσαύτην σπουδὴν ἐποιήσατο πανταχοῦ καταγγεῖλαι τὸν λόγον; Οὐδὲ τὸ πολλοστὸν μὲν οὖν μέρος, ἀλλὰ καὶ μεθ' ὑπερβολῆς ἁπάσης καταδεέστερον, καίτοι γε αὐτὸ τὸ ἔργον ἐκείνοις ἐποίησεν. Ἀλλ' ἐπειδὴ πόνος οὐκ ἔστι συνεζευγμένος οὐδὲ παθήματα, διὰ τοῦτο ὑποτέμνεται τὰ τῆς ἀντιδόσεως. Οὗτος μὲν γὰρ μετ' ἐξουσίας καὶ ἀδείας τοῦτο ἔπραττεν, δὲ κωλυόμενοι, κοπτόμενοι, μαστιζόμενοι, ταλαιπωρούμενοι, ἐκεῖνοι κατακρημνιζόμενοι, λιμῷ τηκόμενοι, καθ' ἑκάστην ἀποθνῄσκοντες τὴν ἡμέραν, τὴν ψυχὴν αὑτῶν βασανιζόμενοι, καθ' ἕκαστον τῶν ἀσθενούντων ἀσθενοῦντες, καθ' ἕκαστον τῶν σκανδαλιζομένων πυρούμενοι καὶ τῶν πόνων τούτων καὶ τῆς ἀθυμίας μάλιστα ἦσαν αἱ πλείους ἀμοιβαί. Ἕκαστος γὰρ τὸν ἴδιον μισθὸν λήψεται, φησί, κατὰ τὸν ἴδιον κόπον· οὐ γὰρ παύσομαι αὐτὸ συνεχῶς ἐπιλέγων. Διὰ δὴ τοῦτο ὁ φιλάνθρωπος Θεὸς πολλάκις τοῦ Παύλου παρακαλέσαντος τῶν παθημάτων αὐτὸν καὶ τῆς ἀθυμίας καὶ τῆς ὀδύνης καὶ τῶν κινδύνων ἀπαλλάξαι οὐκ ἐπένευσεν. Ὑπὲρ τούτου τρὶς τὸν Κύριον παρεκάλεσα, φησί, καὶ οὐκ ἐπέτυχον τῆς αἰτήσεως. Τίνος γὰρ ἕνεκεν ἔμελλε λήψεσθαι μεγίστας ἀμοιβάς; Ὅτι ἀπραγμόνως ἐκήρυξε τρυφῶν καὶ ἐν εὐθυμίᾳ διάγων; Ὅτι στόμα διῆρε καὶ γλῶσσαν ἐκίνησεν οἴκοι καθήμενος; Ἀλλὰ τοῦτο καὶ τῷ τυχόντι ῥᾴδιον ἦν καὶ τῷ σφόδρα ἀναπεπτωκότι καὶ τὸν ὑγρὸν καὶ διαλελυμένον ζῶντι βίον. Νῦν μέντοι τῶν τραυμάτων, τῶν θανάτων, τῶν δρόμων τῶν κατὰ γῆν καὶ θάλατταν, τῆς ἀθυμίας αὐτῆς, τῶν δακρύων, τῶν ὀδυνῶν– τριετίαν γάρ, φησί, νύκτα καὶ ἡμέραν μετὰ δακρύων νουθετῶν ἕνα ἕκαστον ὑμῶν οὐ διέλειπον– μετὰ πολλῆς τῆς παρρησίας λήψεται τὰς ἀντιδόσεις καὶ τοὺς στεφάνους. Ταῦτα οὖν ἐννοῶν καὶ λογιζόμενος, ὅσον τοῦ ὀδυνηροῦ καὶ ἐπιμόχθου βίου τὸ κέρδος, χαῖρε καὶ εὐφραίνου τὴν ἐπικερδῆ καὶ μυρίων γέμουσαν στεφάνων ἐκ πρώτης ἡλικίας ὁδεύων ὁδὸν καὶ διὰ συνεχῶν καὶ πυκνῶν παθημάτων. Καὶ γὰρ ἡ τοῦ σώματος ἀρρωστία ἡ ποικίλη καὶ παντοδαπὴ καὶ μυρίων θανάτων χαλεπωτέρα οὐκ ἐπαύσατο συνεχῶς πολιορκοῦσα καὶ λοιδοριῶν δὲ καὶ ὕβρεων νιφάδες καὶ συκοφαντίαι οὐ διέλειπον κατὰ σοῦ φερόμεναι, ἀθυμίαι τέ σοι πυκναὶ καὶ συνεχεῖς καὶ πηγαὶ δακρύων διὰ παντὸς ἠνώχλησαν τοῦ χρόνου. Τούτων δὲ ἕκαστον καὶ καθ' ἑαυτὸ ἤρκεσε τοῖς ὑπομεμενηκόσιν εἰς ὠφέλειαν πολλήν. Ὅ τε γὰρ Λάζαρος ἀπὸ τῆς ἀρρωστίας μόνης τῆς αὐτῆς ἐκοινώνησε τῷ πατριάρχῃ λήξεως. Καὶ τῷ τελώνῃ δὲ αἱ λοιδορίαι τοῦ Φαρισαίου δικαιοσύνην ὑπερβαίνουσαν τὸν Φαρισαῖον ἐκόμισαν. Ὅ τε κορυφαῖος τῶν ἀποστόλων ἀπὸ δακρύων τὸ ἕλκος τῆς χαλεπῆς ἐκείνης ἁμαρτίας διώρθωσεν. Ὅταν οὖν ἑκάστῳ τῶν προειρημένων ἕκαστον φαίνηται καὶ μόνον ἓν τῶν παθημάτων τούτων ἀρκέσαν, ἐννόησον πόσας αὐτὸς λήψῃ τὰς ἀμοιβὰς πάντα ὁμοῦ μετὰ πολλῆς τῆς ὑπερβολῆς ὑπομείνας καὶ διὰ παντὸς τοῦ χρόνου. Οὐδὲν γὰρ οὐδὲν οὕτω λαμπροὺς ποιεῖ καὶ ζηλωτοὺς καὶ μυρίων ἐμπίπλησιν ἀγαθῶν, ὡς πειρασμῶν πλῆθος καὶ κίνδυνοι καὶ πόνοι καὶ ἀθυμίαι καὶ τὸ διηνεκῶς ἐπιβουλεύεσθαι καὶ παρ' ὧν οὐδαμῶς ἐχρῆν καὶ πράως ἅπαντα φέρειν. Ἐπεὶ καὶ τὸν υἱὸν τοῦ Ἰακὼβ οὐδὲν οὕτως ἐποίησε μακάριον καὶ εὐδόκιμον ὡς ἡ συκοφαντία τότε ἐκείνη καὶ τὸ δεσμωτήριον καὶ ἡ ἅλυσις καὶ ἡ ἐντεῦθεν ταλαιπωρία. Μέγα μὲν γὰρ αὐτοῦ καὶ τὸ τῆς σωφροσύνης κατόρθωμα, ὅτε τῆς αἰγυπτιακῆς ἀκολασίας περιεγένετο καὶ τὴν ἀθλίαν γυναῖκα ἐκείνην ἐπὶ τὴν ἄδικον καλοῦσαν αὐτὸν ὁμιλίαν διεκρούσατο. Ἀλλ' οὐχ οὕτω μέγα τοῦτο ὡς τὰ παθήματα. Ποῖον γὰρ ἐγκώμιον, εἰπέ μοι, τὸ μὴ μοιχεῦσαι, μηδὲ μιᾶναι εὐνὴν οὐδαμόθεν αὐτῷ προσήκουσαν, μηδὲ ἀδικῆσαι τὸν εὐεργετήσαντα, μηδὲ αἰσχύνῃ περιβαλεῖν τοῦ προστάτου τὴν οἰκίαν; Ἀλλὰ τὸ ποιῆσαν αὐτὸν μέγαν ἐκεῖνο μάλιστά ἐστιν, ὁ κίνδυνος, ἡ ἐπιβουλή, ἡ μανία τῆς αἰχμαλώτου, ἡ ἐπενεχθεῖσα βία, τὸ ἄφευκτον δεσμωτήριον, ὁ θάνατος, ὅνπερ αὐτῷ κατεσκεύασεν ἡ μοιχαλίς, τὰ δίκτυα ἃ πανταχόθεν ἀνεπέτασεν, ἡ κατηγορία, ἡ συκοφαντία, ἡ ἅλυσις, τὸ μηδενὸς τυγχάνειν τῶν δικαίων, μετὰ τὸν τοσοῦτον ἆθλον, ὑπὲρ οὗ στεφανοῦσθαι ἐχρῆν, ὡς κατάδικον καὶ ὑπεύθυνον ἐπὶ τὸ ὀχύρωμα ἄγεσθαι καὶ μετὰ τῶν τὰ ἔσχατα ἡμαρτηκότων κατακλείεσθαι, ὁ αὐχμός, τὸ σιδήριον, ἡ τοῦ δεσμωτηρίου ταλαιπωρία. Τότε αὐτὸν ὁρῶ λαμπρὸν μειζόνως ἢ ὅτε ἐπὶ τοῦ θρόνου τῆς Αἰγύπτου καθήμενος τὸν σῖτον διένειμε τοῖς δεομένοις καὶ τὸν λιμὸν ἔλυσε καὶ κοινὸς λιμὴν ἅπασιν ἐγένετο. Τότε ὁρῶ αὐτὸν φαιδρόν, ὅτε αὐτῷ αἱ πέδαι καὶ χειροπέδαι περιέκειντο ἢ ὅτε ἐν ἱματίοις λαμπροῖς τὴν τοιαύτην δυναστείαν περιεβέβλητο. Ὁ μὲν γὰρ πραγματείας ἦν καιρὸς καὶ ἐμπορίας πολλῆς, ὁ τοῦ δεσμωτηρίου λέγω, ὁ δὲ τρυφῆς καὶ ἀνέσεως καὶ τιμῆς πολλὴν μὲν ἔχων τὴν ἡδονὴν οὐ πολὺ δὲ τὸ κέρδος. Διὰ τοῦτο οὐδὲ οὕτως αὐτὸν μακαρίζω τιμώμενον ὑπὸ τοῦ πατρός, ὡς φθονούμενον ὑπὸ τῶν ἀδελφῶν καὶ συναίκους ἔχοντα πολεμίους. Καὶ γὰρ ἐκ πρώτης ἡλικίας χαλεπὸς αὐτῷ ἀναρριπίζεται πόλεμος, τῶν πολεμούντων ἐγκαλεῖν μὲν ἐχόντων οὐδέν, τηκομένων δὲ καὶ διαρρηγνυμένων διὰ τὸ πλείονος ἀπολαύειν παρὰ τοῦ πατρὸς διαθέσεως, καίτοι γε τὸ φίλτρον ὁ νομοθέτης Μωϋσῆς οὐκ ἔφησεν ἐξ ἀρετῆς τοῦ παιδὸς ἔχειν τὴν ἀρχήν, ἀλλ' ἀπὸ τοῦ καιροῦ τῶν ὠδίνων· ἐπειδὴ γὰρ ὕστερον τῶν ἄλλων ἐτέχθη, φησί, καὶ ἐν ἐσχάτῳ γήρᾳ– ποθεινὰ δὲ τὰ τοιαῦτα παιδία, ἅτε παρ' ἐλπίδα γεννώμενα– διὰ τοῦτο ἐφιλεῖτο. Ἠγάπα γὰρ αὐτὸν ὁ πατήρ, φησίν, ὅτι υἱὸς γήρως ἦν αὐτῷ. Ταῦτα δὲ ὁ νομοθέτης ἔγραψεν, ὡς ἔγωγε οἶμαι, οὐ τὸ ὂν διηγούμενος, ἀλλὰ τοῦ πατρὸς τὴν σκῆψιν καὶ τὴν πρόφασιν. Ἐπειδὴ γὰρ ἑώρα φθονονούμενον τὸ μειράκιον, παραμυθήσασθαι τὸ πάθος τῶν ἀδελφῶν βουλόμενος ἔπλασεν ἀγάπης αἰτίαν οὐ πολὺν τίκτουσαν αὐτῷ φθόνον. Ὅτι γὰρ οὐ τοῦτο αἴτιον ἦν τοῦ φίλτρου, ἀλλ' ἡ ἀκμάζουσα τῆς ψυχῆς ἀρετὴ καὶ τῆς ἡλικίας ἀκμαιοτέρα οὖσα δῆλον ἐκ τοῦ Βενιαμίν. Εἰ γὰρ διὰ τοῦτο ἐκεῖνος ἐφιλεῆτο, πολλῷ μᾶλλον τὸν νεώτερον αὐτοῦ φιληθῆναι ἐχρῆν· μετὰ γὰρ τὸν Ἰωσὴφ ἐκεῖνος ἐτέχθη καὶ οὗτος μᾶλλον υἱὸς γήρως ἦν αὐτῷ. Ἀλλ', ὅπερ ἔφην, τοῦ πατρὸς ἦν τὸ πλάσμα. Ἀλλ' ἐξεκαίετο σφοδρότερον ἡ φλὸξ καί, ἐπειδὴ οὐδὲν ἴσχυον ποιῆσαι τέως, κατήνεγκαν αὐτῷ ψόγον πονηρόν, αἰσχρᾷ περιέβαλον αἰτίᾳ, τὴν βάρβαρον γυναῖκα προφθάσαντες οἱ ἀδελφοὶ καὶ πολλῷ χείρους φανέντες αὐτῆς· ἡ μὲν γὰρ εἰς ἀλλότριον, οἱ δὲ εἰς ἀδελφὸν ἐγίνοντο πονηροί. Καὶ οὐδὲ ἐνταῦθα ἔστησαν τῆς κακίας, ἀλλ' ἐπηγωνίζοντο τοῖς προτέροις ἀεί. Καὶ λαβόντες μόνον ἐν ἐρημίᾳ καὶ ἔσφαξαν καὶ ἀπέδοντο καὶ δοῦλον ἀντ' ἐλευθέρου ἐποίησαν καὶ δουλείαν τὴν ἐσχάτην· οὔτε γὰρ ὁμοφύλοις τισίν, ἀλλὰ βαρβάροις ἑτερογλώσσοις καὶ αὐτοῖς εἰς βάρβαρον ἀπιοῦσι χώραν ἐξέδωκαν τὸν ἀδελφόν. Ὁ δὲ Θεὸς λαμπρότερον αὐτὸν ποιῶν ἠνείχετο τῶν γινομένων καὶ ἐμακροθύμει κινδύνων κινδύνους διαδεχομένων· μετὰ γὰρ τὸν φθόνον καὶ τὴν αἰσχρὰν διαβολὴν σφαγῆναι παρέδωκαν καὶ δουλείᾳ σφαγῆς χαλεπωτέρᾳ. Μὴ γὰρ δὴ παραδράμῃς ἁπλῶς τὸ εἰρημένον, ἀλλ' ἐννόησον ἡλίκον ἦν μειράκιον εὐγενές, ἐν οἰκίᾳ πατρικῇ τραφὲν μετ' ἐλευθερίας ἁπάσης, μετὰ ἀγάπης πατρὸς τοσαύτης, ἀθρόον ὑπὸ ἀδελφῶν ἀπεμποληθῆναι, οὐδὲν ἐχόντων ἐγκαλεῖν καὶ βαρβάροις ἐκδοθῆναι ἑτερογλώσσοις καὶ ἤθεσιν ἀλλοκότοις καὶ αὐτοθηρίοις μᾶλλον ἢ ἀνθρώποις καὶ ἄπολιν καὶ μετανάστην καὶ οἰκέτην καὶ ξένον ἀντ' ἐλευθέρου γενέσθαι καὶ τοσαύτης ἀπολαύοντα εὐημερίας πρὸς τὴν ἐσχάτην κατενεχθῆναι ταλαιπωρίαν, δουλείας ἀήθη ὄντα μεθ' ὑπερβολῆς ἁπάσης, πικροτάτους λαβεῖν δεσπότας καὶ πρὸς ἀλλοτρίαν καὶ βάρβαρον μετενεχθῆναι γῆν. Ἀλλ' οὐδὲ ἐνταῦθα ἵστατο τὰ δεινά, ἀλλ' ἐπιβουλαὶ πάλιν ἐπιβουλὰς διεδέχοντο μετὰ τὰ ὀνείρατα ἐκεῖνα τὰ θαυμαστὰ καὶ τὴν τῶν ἀδελφῶν αὐτοῦ προσκύνησιν προαναφωνοῦντα. Λαβόντες γὰρ αὐτὸν οὐ κατέσχον οὗτοι οἱ ἔμποροι, ἀλλ' ἑτέροις αὐτὸν πάλιν χείροσιν ἀπέδοντο βαρβάροις. Οἶσθα δὲ ἡλίκον εἰς συμφορᾶς λόγον τὸ δεσπότας τοιούτους ἐκ τοιούτων ἀμείβειν· τοῦτο γὰρ δυσκολωτέραν ποιεῖ τὴν δουλείαν, ὅταν καὶ ξέονι πάλιν οἱ κτώμενοι καὶ τῶν προτέρων ὦσι χαλεπώτεροι. Καὶ γίνεται ἐν Αἰγύπτῳ, τῇ θεομάχῳ τότε ἐκείνῃ καὶ μαινομένῃ, ὅθεν τὰ ἀναίσχυντα στόματα, ὅθεν αἱ βλάσφημοι γλῶσσαι. Καὶ γίνεται παρ' Αἰγυπτίοις, ὧν καὶ εἷς ἤρκεσε μόνος τὸν μέγαν Μωϋσέα δραπέτην καὶ φυγάδα ποιῆσαι. Καὶ ἐπειδὴ μικρὸν ἀνέπνευσεν ἐκεῖ τοῦ φιλανθρώπου Θεοῦ τοῦ τὰ παράδοξα οἰκονομοῦντος τὸν ἄγριον θῆρα τὸν ὠνησάμενον αὐτὸν ποιήσαντος πρόβατον εὐθέως αὐτῷ σκάμματα παρασκευάζεται πάλιν καὶ στάδιον καὶ παλαίσματα καὶ ἀγῶνες καὶ ἱδρῶτες σφαδρότεροι τῶν προτέρων. Ἰδοῦσα γὰρ αὐτὸν ἀδίκοις ὀφθαλμοῖς ἡ κεκτημένη καὶ τῷ κάλλει τῆς ὄψεως αὐτοῦ χειρωθεῖσα καὶ κατὰ κράτος ἁλοῦσα τῷ πάθει λέαινα ἀντὶ γυναικὸς ὑπὸ τῆς ἀκολάστου ταύτης ἐπιθυμίας ἐγένετο. Καὶ πάλιν σύνοικος ὁ πόλεμος ἦν ἐναντίαν τοῖς προτέροις τὴν ὑπόθεσιν ἔχων. Ἐκεῖνοι μὲν γὰρ μισοῦντες αὐτὸν ἐξέβαλον, αὕτη δὲ ἐρῶσα καὶ περικαιομένη τοῦ νεανίσκου. Καὶ ἦν διπλοῦς, μᾶλλον δὲ τριπλοῦς καὶ πολλαπλοῦς ὁ πόλεμος οὗτος. Μὴ γάρ, ἐπειδὴ τὰ δίκτυα ὑπερήλατο καὶ τὸν βρόχον διέτεμεν ἐν βραχείᾳ καιροῦ ῥοπῇ, νομίσῃς ἀπραγμόνως αὐτὸν ἠνυκέναι τὸν ἆθλον τοῦτον· καὶ γὰρ πολὺν τὸν ἱδρῶτα ὑπέμεινε. Καί, εἰ βούλει τοῦτο σαφῶς μαθεῖν, ἐννόησον οἷόν ἐστι νεότης καὶ νεότητος ἀκμή· ἐν γὰρ αὐτῷ τῷ ἄνθει τῆς ἡλικίας τότε ἐτύγχανεν, ὅτε σφοδροτέρα τῆς φύσεως ἡ φλὸξ ἐγείρεται, ὅτε πολλὴ τῆς ἐπιθυμίας ἡ ζάλη, ὅτε ἀσθενέστερος μὲν ὁ λογισμὸς τῶν νεωτέρων, αἱ δὲ ψυχαὶ οὐ σφόδρα φράττονται τῇ συνέσει, οὐδὲ πολλὴν τῆς ἀρετῆς ποιοῦνται σπουδήν, ἀλλ' ὁ μὲν χειμὼν τῶν παθῶν χαλεπώτερος, ὁ δὲ τὰ πάθη κυβερνῶν λογισμὸς ἀσθενέστερος. Μετὰ δὲ τῆς φύσεως καὶ τῆς ἡλικίας πολλὴ καὶ τῆς γυναικὸς ἡ ἀκολασία. Καὶ καθάπερ τὴν βαβυλωνίαν κάμινον αἱ περσικαὶ χεῖρες ἐκεῖναι μετὰ πολλῆς ἀνῆπτον τῆς σπουδῆς δαψιλῆ τῷ πυρὶ παρέχουσαι τὴν τροφὴν καὶ ποικίλα ὑπεκκαύματα ἐμβάλλουσαι τῇ φλογί, οὕτω δὴ καὶ τότε ἡ ἀθλία καὶ ταλαίπωρος ἐκείνη γυνὴ τῆς καμίνου ταύτης χαλεπωτέραν ἀνῆπτε τὴν φλόγα μύρων ὄζουσα, ἐπιτρίμμασι παρειῶν, ὑπογραφαῖς ὀφθαλμῶν, κατακεκλασμένῃ φωνῇ, κινήμασι, βαδίσμασι διαθρυπτομένη, ἱματίοις μαλακοῖς, περιβολῇ χρυσίων, ἑτέραις τοιαύταις μυρίαις μαγγανείαις καταγοητεύουσα τὸ μειράκιον. Καὶ καθάπερ τις θηρευτὴς δεινός, δυσάλωτον μέλλων χειροῦσθαι ζῷον, ἅπαντα κινεῖ τῆς τέχνης τὰ ὄργανα, οὕτω δὴ καὶ αὕτη τὴν σωφροσύνην εἰδυῖα τοῦ νεανίσκου– οὐδὲ γὰρ ἔμελλεν ἐν τοσούτῳ χρόνῳ λανθάνειν– πολλῆς ἐνόμισεν αὐτῇ δεῖν παρασκευῆς ἐπὶ τὴν αἰχμαλωσίαν τοῦ νεανίσκου καὶ διὰ τοῦτο πάντα ἐκίνει τῆς ἀκολασίας τὰ μηχανήματα καὶ οὐδὲ τούτοις ἠρκεῖτο μόνοις, ἀλλὰ καὶ καιρὸν καὶ τόπον ἐπετήρει πρὸς τὴν θήραν ἐπιτήδειον. Διὰ τοῦτο οὐδὲ εὐθέως ἁλοῦσα προσέβαλεν, ἀλλὰ πολὺν ἀνέμεινε χρόνον τὴν πονηρὰν ταύτην ἐπιθυμίαν ὠδίνουσα καὶ παρασκευαζομένη δεδοικυῖα μὴ τῷ τάχει καὶ ταῖς ἐσχεδιασμέναις αὐτῆς ἐπιβουλαῖς διαφύγῃ τὸ θήραμα. Καὶ τότε εὑροῦσα μόνον ἐν τῷ οἴκῳ τὰ συνήθη ποιοῦντα ἀνασκάπτει βαθύτερον λοιπὸν τὸ βάραθρον καὶ τὰ πτερὰ τῆς ἡδονῆς πάντοθεν ἀναπετάσασα, ὥσπερ ἐν μέσοις δικτύοις λοιπὸν ἔχουσα τὸν νέον, ἐπεισέρχεται καὶ μόνη μόνον ἀπολαβοῦσα. Μᾶλλον δὲ οὐ μόνη· καὶ γὰρ τὴν ἡλικίαν καὶ τὴν φύσιν καὶ τὰ αὐτῆς μηχανήματα συμπαρόντα εἶχεν αὑτῇ· ἕλκει λοιπὸν ἐπὶ τὴν ἄδικον πρᾶξιν πρὸς βίαν τὸν γενναῖον ἐκεῖνον. Τί τοῦ πειρασμοῦ τούτου χαλεπώτερον; Ποίας τοῦτο καμίνου καὶ φλογὸς οὐ σφοδρότερον; Νέον, σφριγῶντα, δοῦλον, ἔρημον, ἄπολιν, ξένον, μετανάστην, ὑπὸ δεσποίνης οὕτως ἀκολάστου, καιομένης, οὕτω πλουτούσης καὶ τοσαύτην δυναστείαν περιβεβλημένης, ἐν ἐρημίᾳ τοσαύτῃ– συντελεῖ γὰρ καὶ τοῦτο πρὸς τὴν τοιαύτην ἅλωσιν– συνειλημμένον κατέχεσθαί τε καὶ κολακεύεσθαι καὶ πρὸς εὐνὴν ἄγεσθαι δεσποτικὴν καὶ ταῦτα μετὰ τοσούτους κινδύνους καὶ ἐπιβουλάς. Οἶσθα γὰρ ὡς οἱ πολλοί, ὅταν τεταριχευμένοι τυγχάνωσι καὶ ἐν τοῖς δεινοῖς ὦσιν, εἶτα εἰς τρυφὴν καλούμενοι καὶ ἄνεσιν καὶ τὸν ὑγρὸν καὶ διαλελυμένον βίον προθυμότερον ἐπιτρέχουσιν. Ἀλλ' οὐκ ἐκεῖνος. Ἀλλ' ἔμενε διὰ πάντων τὴν οἰκείαν καρτερίαν ἐπιδεικνύμενος. Ἐγὼ τὸν θάλαμον ἐκεῖνον καὶ τὴν βαβυλωνίαν κάμινον καὶ τὸν τοῦ Δανιὴλ λάκκον τῶν λεόντων καὶ τὴν γαστέρα τοῦ θαλαττίου θηρίου, εἰς ἣν ὁ προφήτης ἐνέπεσε, θαρρῶν ἴσην ἂν προσείποιμι. Ἐκεῖ μὲν γὰρ τῆς ἐπιβουλῆς ἡ νίκη σώματος ἦν ἀπώλεια, ἐνταῦθα δὲ ψυχῆς πανωλεθρία καὶ θάνατος ἀθάνατος καὶ συμφορὰ παραμυθίαν οὐκ ἔχουσα. Οὐ ταύτῃ δὲ μόνον χαλεπὸς ὁ λάκκος οὗτος ἦν, ἀλλ' ὅτι μετὰ τῆς βίας καὶ τοῦ δόλου καὶ πολλῆς ἔγεμε τῆς κολακείας, πολλοῦ τοῦ ποικίλου καὶ παντοδαποῦ πυρός, οὐ σῶμα καίοντος, ἀλλ' αὐτὴν τὴν ψυχήν. Καὶ τοῦτο αὐτὸ δηλῶν ὁ Σολομών, ὁ μάλιστα ταῦτα μετὰ ἀκριβείας εἰδώς, ἡλίκον ἐστὶ τὸ γυναικὶ συλλαλεῖν ἄνδρα ἐχούσῃ· ἀποδήσει τις, φησί, πῦρ ἐν κόλπῳ, τὰ δὲ ἱμάτια οὐ κατακαύσει; Ἢ περιπατήσει τις ἐπ' ἀνθράκων πυρός, τοὺς δὲ πόδας οὐ καταφλέξει; Οὕτως ὁ πορευόμενος πρὸς γυναῖκα ὕπανδρον καὶ πᾶς ὁ ἁπτόμενος αὐτῆς οὐκ ἀθωωθήσεται. Ὃ δὲ λέγει, τοιοῦτόν ἐστιν· ὥσπερ, φησίν, οὐκ ἔνι ὁμιλοῦντα πυρὶ μὴ κατακαίεσθαι, οὐδὲ γυναιξὶ συνόντα διαφεύγειν τὸν ἐντεῦθεν ἐμπρησμόν. Οὗτος δέ, ὃ πολλῷ χαλεπώτερον ἦν, ὑπέμεινεν. Οὐ γὰρ αὐτὸς αὐτῆς ἥψατο, ἀλλ' ὑπ' ἐκείνης κατείχετο μόνος ὑπὸ μόνης ἀπειλημμένος, καίτοι τοσούτοις ἤδη κακοῖς κατειργασμένος καὶ τοσαύταις τεταριχευμένος ἐπιβουλαῖς καὶ ἀνέσεως ἐπιθυμῶν καὶ ἀδείας. Ἀλλ' ὅμως ἐν τοσούτοις δικτύοις ὢν καὶ ποικίλον θηρίον ὁρῶν αὐτῷ προσβάλλον καὶ διὰ πάντων αὐτὸν καταξέον, διὰ τῆς ἁφῆς, διὰ τῆς φωνῆς, διὰ τῶν ὀμμάτων, διὰ τῶν χρωμάτων, διὰ τῆς ὑπογραφῆς, διὰ τῶν χρυσίων, διὰ τῶν μύρων, διὰ τῶν ἱματίων, διὰ τοῦ ἤθους, διὰ τοῦ κόσμου τοῦ περικειμένου, διὰ τῆς μονώσεως, διὰ τοῦ λανθάνειν, διὰ τοῦ πλούτου, διὰ τῆς δυναστείας, ἔχουσαν μετὰ τούτων συνεργόν, ὅπερ ἔμπροσθεν εἶπον, τὴν ἡλικίαν, τὴν φύσιν, τὴν δουλείαν, τὸ ἐν ἀλλοτρίᾳ εἶναι, πᾶσαν ἐνίκησε τὴν φλόγα ἐκείνην. Ἐγὼ τοῦτον τὸν πειρασμὸν καὶ τοῦ φθόνου τῶν ἀδελφῶν καὶ τοῦ μίσους τοῦ συγγενικοῦ καὶ τῆς πράσεως καὶ τῆς τῶν βαρβάρων δεσποτείας καὶ τῆς μακρᾶς ἀποδημίας καὶ τῆς ἐν ἀλλοτρίᾳ διατριβῆς καὶ τοῦ δεσμωτηρίου καὶ τῆς ἁλύσεως καὶ τοῦ μακροῦ χρόνου καὶ τῆς αὐτόθι ταλαιπωρίας πολὺ χαλεπώτερον εἶναί φημι· καὶ γὰρ περὶ τῶν ἐσχάτων ὁ κίνδυνος ἦν. Ἐπειδὴ δὲ καὶ τοῦτον διέφυγε τὸν πόλεμον καὶ ἐγένετο καὶ ἐνταῦθα πνεῦμα δρόσου διασυρίζον ἀπό τε τῆς τοῦ Θεοῦ χάριτος καὶ τῆς ἀρετῆς τοῦ νέου– τοσοῦτον γὰρ αὐτῷ περιῆν ἀταραξία καὶ σωφροσύνη ὅτι καὶ τὴν ἐκείνης μανίαν καταλῦσαι ἐσπούδασε– πλήν, ἐπειδὴ αὐτὸς ἐξῆλθεν ἀνέπαφος, ὥσπερ οἱ νεανίσκοι τὴν περσικὴν διαφυγόντες φλόγα· οὐδὲ γὰρ ὀσμὴ πυρὸς ἦν ἐν αὐτοῖς, φησί– καὶ σωφροσύνης μέγας ἀθλητὴς ἀνεδείχθη καὶ ἀδάμαντα ἐμιμήσατο, ἴδωμεν οἵων εὐθέως ἀπέλαυσε καὶ τίνα ἔπαθλα διαδέχεται τὸν στεφανίτην. Ἐπιβουλαὶ πάλιν καὶ βάραθρα καὶ θάνατος καὶ κίνδυνος καὶ συκοφαντίαι καὶ μῖσος ἄλογον. Ἡ γὰρ ἀθλία τότε ἐκείνη θυμῷ παραμυθεῖται τὸν ἔρωτα καὶ πάθος ἀνάπτει πάθει καὶ ἐπιθυμίᾳ ἀκολάστῳ προστίθησιν ὀργὴν ἄδικον. Καὶ μετὰ τὴν μοιχείαν γίνεται καὶ ἀνδροφόνος καὶ πνέουσα θηριωδίας πολλῆς καὶ φόνιον βλέπουσα καθίζει δικαστήριον διεφθαρμένον, τὸν δεσπότην τὸν ἐκείνου, τὸν ἄνδρα τὸν ἑαυτῆς, τὸν βάρβαρον, τὸν Αἰγύπτιον καὶ εἰσάγει κατηγορίαν ἀμάρτυρον καὶ οὐδὲ ἀφίησιν εἰσελθεῖν εἰς δικαστήριον τὸν ἐγκαλούμενον, ἀλλ' ἠρέμα κατηγορεῖ, τῇ τε ἀνοίᾳ καὶ τῇ εὐνοίᾳ τοῦ δικάζοντος, τῇ τε ἀξιοπιστίᾳ τοῦ οἰκείου προσώπου καὶ τὸ δοῦλον εἶναι τὸν ἐγκαλούμενον θαρροῦσα καὶ τὰ ἐναντία εἰποῦσα τῶν γενομένων, ἐκράτησε τοῦ δικαστοῦ καὶ τὴν νικῶσαν ἔπεισε ψῆφον ἐξενεγκεῖν καὶ καταδικάσαι τὸν ἀνεύθυνον καὶ τιμωρίαν ἐπιθεῖναι χαλεπωτάτην καὶ δεσμωτήριον εὐθέως καὶ ἀπαγωγὴ καὶ ἅλυσις. Καὶ μηδὲ ἰδὼν δικαστὴν κατεκρίθη ὁ θαυμαστὸς ἐκεῖνος ἀνὴρ καὶ τὸ δὴ χαλεπώτερον κατεκρίνετο ὡς μοιχός, ὡς δεσποτικῆς ἐπιθυμήσας εὐνῆς, ὡς ἀλλότριον διορύξας γάμον, ὡς ἁλούς, ὡς ἐληλεγμένος· ὅ τε γὰρ δικαστὴς ἥ τε κατήγορος παρὰ τοῖς πολλοῖς τὴν ἀλήθειαν οὐκ εἰδόσιν ἥ τε τιμωρία ἀξιόπιστον ποιεῖ τὸ δρᾶμα φαίνεσθαι. Ἀλλ' οὐδὲν τούτων ἐφόβισεν ἐκεῖνον, οὔτε εἶπεν· αὗται τῶν ὀνειράτων αἱ ἀμοιβαί; Τοῦτο τῶν ὄψεων τὸ τέλος; Ταῦτα τῆς σωφροσύνης τὰ ἔπαθλα, κρίσις ἄλογος καὶ ψῆφος ἄδικος καὶ πονηρὰ πάλιν ὑπόληψις; Ὡς γὰρ ἡταιρικὼς ἐξεβλήθην ἔναγχος τῆς πατρῴας οἰκίας, ὡς μοιχὸς καὶ σωφροσύνην διορύξας γυναικὸς εἰς δεσμωτήριον εἰσάγομαι νῦν καὶ ταῦτα περὶ ἐμοῦ πάντες ψηφίζονται. Καὶ οἱ μὲν ἀδελφοὶ οἱ μέλλοντές με προσκυνεῖν– τοῦτο γὰρ τὰ ὀνείρατα ἐδήλου– ἐν ἐλευθερίᾳ καὶ ἀδείᾳ καὶ τρυφῇ καὶ πατρίδι καὶ οἰκίᾳ πατρῴᾳ, ἐγὼ δὲ ὁ μέλλων αὐτῶν κρατεῖν μετὰ τυμβωρύχων, λῃστῶν, βαλαντιοτόμων ἐνταῦθα δέδεμαι οὔτε μετὰ τὸ τῆς πατρίδος ἐκπεσεῖν, θορύβων ἀπηλλαγμένος καὶ πραγμάτων. Ἀλλὰ καὶ ἐν ἀλλοτρίᾳ πάλιν βάραθρα ἡμᾶς καὶ ξίφη ἠκονημένα διαδέχεται. Καὶ ἡ μὲν τοιαῦτα δράσασα καὶ συκοφαντήσασα καὶ δι' ἑκατέρων τῶν τολμημάτων ἀποτμηθῆναι δικαία χορεύει καὶ σκιρτᾷ νῦν, ὥσπερ ἐπὶ τροπαίοις καὶ λαμπροῖς ἐπινικίοις ἐστεφανωμένη, ἐγὼ δὲ ὁ μηδὲν ἠδικηκὼς τὴν ἐσχάτην τίνω δίκην. Οὐδὲν τούτων ἐκεῖνος εἶπεν, οὐδὲ ἐνενόησεν, ἀλλ', ὥσπερ ἀθλητὴς διὰ στεφάνων ὁδεύων, οὕτως ἔχαιρε καὶ εὐφραίνετο, οὔτε τοῖς ἀδελφοῖς, οὔτε τῇ μοιχαλίδι μνησικακῶν. Πόθεν τοῦτο δῆλον; Ἐξ ὧν αὐτὸς πρός τινα τῶν αὐτόθι δεδεμένων διελέχθη ποτέ. Τοσοῦτον γὰρ ἀπεῖχεν ὑπὸ ἀθυμίας ἁλῶναι, ὅτι καὶ ἑτέροις ἔλυσε λύπας. Ἐπειδὴ γὰρ εἶδέ τινας αὐτόθι τεταραγμένους καὶ ἀθυμοῦντας, προσῆλθεν εὐθέως τὴν αἰτίαν εἰσόμενος καὶ μαθὼν ὅτι ἐξ ὄψεως ὀνειράτων ὁ θόρυβος ἔλυσε τὰ ὀνείρατα. Εἶτα παρακαλῶν ἀναμνῆσαι τὸν βασιλέα τῆς ἀπαλλαγῆς ἕνεκεν τῆς αὑτοῦ– εἰ γὰρ καὶ γενναῖος καὶ θαυμαστὸς ἦν, ἀλλ' ἄνθρωπος ἦν καὶ οὐκ ἐβούλετο ταῖς ἁλύσεσιν ἐνταλαιπωρεῖσθαι ἐκείναις– παρακαλῶν τοίνυν μνησθῆναι αὐτοῦ πρὸς βασιλέα καὶ πεῖσαι ἀφεῖναι αὐτὸν τῶν δεσμῶν καὶ ἀναγκαζόμενος καὶ τὴν αἰτίαν εἰπεῖν, δι' ἣν ἐβέβλητο, ὥστε καὶ ἐκεῖνον τὸν ὑπὲρ αὐτοῦ δεόμενον εὐπρόσωπον ἔχειν πρόφασιν τῆς ὑπὲρ αὐτοῦ συνηγορίας, οὐδενὸς ἐμνημόνευσε τῶν ἠδικηκότων. Ἀλλ' ἀπαλλάξας ἑαυτὸν τῶν ἐγκλημάτων ἔστη μέχρι τούτου μόνον καὶ οὐ προσέθηκε τοὺς εἰς αὐτὸν πεπλημμεληκότας. Καὶ γὰρ ἐγώ, φησί, κλοπῇ ἐκλάπην ἐκ γῆς Ἑβραίων καὶ ὧδε οὐκ ἐποίησα οὐδὲν καὶ ἐνέβαλόν με εἰς τὸν λάκκον τοῦτον. Καὶ τίνος ἕνεκεν οὐ λέγεις τὴν πόρνην, τὴν μοιχαλίδα, τοὺς ἀδελφοὺς τοὺς ἀδελφοκτόνους, τὸν φθόνον, τὸν φόνον, τὴν πρᾶσιν, τὴν μανίαν τῆς δεσποίνης, τὴν ἔφοδον, τὴν ἀκολασίαν, τὰ δίκτυα, τὰ μηχανήματα, τὴν συκοφαντίαν, τὴν ἄδικον κρίσιν, τὸν διεφθαρμένον δικαστήν, τὴν παράνομον ἀπόφασιν, τὴν καταδίκην, τὴν οὐκ ἔχουσαν λόγον; Διατί ταῦτα σιγᾷς καὶ κρύπτεις; Ὅτι μνησικακεῖν οὐκ οἶδα, φησίν, ὅτι ἐμοὶ ταῦτα στέφανοι καὶ βραβεῖα καὶ μείζονος ἐμπορίας ὑπόθεσις. Εἶδες ψυχὴν φιλόσοφον; Εἶδες ὀργῆς καθαρὰν καὶ τῶν δικτύων ὑψηλοτέραν; Εἶδες συναλγοῦντα τοῖς ἠδικηκόσι μᾶλλον ἢ μνησικακοῦντα, ὥστε γὰρ μήτε ἀδελφὸν εἰς μέσον ἐνεγκεῖν, μήτε τὴν αἱμοβόρον ἐκείνην; Κλοπῇ, φησίν, ἐκλάπην ἐκ γῆς Ἑβραίων καὶ ὧδε οὐκ ἐποίησα οὐδέν. Καὶ οὐδαμοῦ προσώπου μέμνηται, οὐδὲ τοῦ λάκκου, οὐδὲ ἄλλου τινός. Ἀλλ' ὅμως καὶ μετὰ ταῦτα αὐτὸν οὐχ ὁ τυχὼν διεδέξατο πειρασμός. Ὁ γὰρ τοσαύτης παρ' αὐτοῦ παρακλήσεως τυχὼν καὶ τῶν δεσμῶν κατὰ τὴν τούτου πρόρρησιν ἐλευθερωθεὶς καὶ ἐπὶ τὴν προτέραν ἀνακληθεὶς τιμὴν τῆς εὐεργεσίας ἐπελάθετο καὶ τῆς τοῦ δικαίου ἱκετηρίας. Καὶ ὁ μὲν οἰκέτης ἐν βασιλικαῖς ἦν αὐλαῖς πολλῆς ἀπολαύων εὐημερίας, ὁ δὲ ὑπὲρ τὸν ἥλιον λάμπων καὶ οὕτω φαιδρὰς ἀφιεὶς τῆς ἀρετῆς τὰς ἀκτῖνας ἔτι τὸ δεσμωτήριον ᾤκει καὶ οὐδεὶς ἦν ὁ ἀναμιμνῄσκων τὸν βασιλέα· ἐχρῆν γὰρ πλείους αὐτῷ πλακῆναι στεφάνους καὶ μείζονα παρασκευασθῆναι βραβεῖα. Διὸ καὶ μακρότεροι τῶν δρόμων οἱ δίαυλοι τότε ἐπήγνυντο ἐῶντος μὲν τοῦ Θεοῦ μένειν τὰ σκάμματα, οὐ μὴν τέλεον ἐγκαταλείποντος, ἀλλὰ τοσοῦτον συγχωροῦντος τοῖς ἐπιβουλεύουσι τὰ αὑτῶν ἐπιδείκνυσθαι, ὅσον μηδὲ ἀφανίσαι τὸν ἀθλητήν, μηδὲ ἐκποδὼν ποιῆσαι τῆς ἀρετῆς τὸν ἀνταγωνιστήν. Εἰς λάκκον μὲν γὰρ αὐτὸν ἐμβληθῆναι συνεχώρησε καὶ τὸ ἱμάτιον αἱμαχθῆναι, εἰς δὲ σφαγὴν αὐτὸν ἐλθεῖν οὐκ ἀφῆκεν, ἀλλὰ συνεβούλευσε μὲν τοῦτο ὁ ἀδελφός, τὸ δὲ πᾶν τῆς τοῦ Θεοῦ προνοίας ἐγένετο. Τοῦτο καὶ ἐπὶ τῆς αἰγυπτιακῆς συνέβη γυναικός. Τίνος γὰρ ἕνεκεν, εἰπέ μοι, ὁ θερμὸς οὕτω καὶ ὀργίλος– καὶ γὰρ τοῦτο μεθ' ὑπερβολῆς αὐτοῖς πρόσεστι τὸ πάθος– ὃν ἐπίστευσεν εἶναι μοιχὸν καὶ τὴν γυναῖκα ἠδικηκέναι τὴν αὑτοῦ, οὐκ ἀπέτεμεν εὐθέως, οὐδὲ πυρὶ παραδέδωκεν, ἀλλ' οὕτως ἀλόγιστος ὤν, ὡς ἐκ μιᾶς μοίρας ἀποφήνασθαι καὶ μηδὲ λόγου μεταδοῦναι τῷ ἐγκαλουμένῳ ἐν τῷ καιρῷ τῆς τιμωρίας πολλὴν ἐπιείκειαν ἐπεδείξατο; Καὶ ταῦτα ὁρῶν τὴν γυναῖκα μαινομένην, λυττῶσαν, βίαν ἀποδυρομένην, τὰ ἱμάτια διερρωγότα περιφέρουσαν καὶ μειζόνως καὶ ἐντεῦθεν ἐκκαιομένην καὶ θρηνοῦσαν καὶ ὀλοφυρομένην. Ἀλλ' ὅμως τούτων οὐδὲν αὐτὸν εἰς σφαγὴν ἐξέβαλε. Πόθεν, εἰπέ μοι, οὐκ εὔδηλον ὅτι ὁ τοὺς λέοντας χαλινώσας καὶ τὴν κάμινον καταψύξας, οὗτος καὶ τοῦ θηρίου τούτου τὸν ἄμετρον ἐπέσχε θυμὸν καὶ τὴν ἄφατον ὀργὴν ἔσβεσεν ὡς κερασθῆναι συμμέτρως τὴν τιμωρίαν; Τοῦτο καὶ ἐν τῷ δεσμωτηρίῳ συμβὰν ἴδοι τις ἄν. Δεθῆναι μὲν γὰρ αὐτὸν συνεχώρησε καὶ μετὰ τῶν καταδίκων εἶναι, τῆς δὲ τοῦ δεσμοφύλακος ἀπηνείας ἐξήρπασεν– οἶσθα γὰρ οἷόν ἐστι δεσμοφύλαξ, ἀλλ' ἐκείνῳ τότε πρᾶος καὶ ἥμερος ἦν– καὶ οὐ μόνον οὐ κατέτεινεν αὐτὸν πόνοις τισίν, ἀλλὰ καὶ ἄρχοντα πάντων ἐποίησε τῶν αὐτόθι. Καὶ ταῦτα ὡς μοιχὸν δεξάμενος κατάδικον καὶ μοιχὸν ἐπίσημον· οὐ γὰρ εἰς οἰκίαν εὐτελῆ, ἀλλὰ μεγάλην καὶ λαμπρὰν τὸ δρᾶμα τοῦτο τετολμῆσθαι ἐνομίζετο. Ἀλλ' ὅμως οὐδὲν τούτων ἐκεῖνον ἐφόβισεν, οὐδὲ ἔπεισεν ἐκείνῳ γενέσθαι χαλεπόν, ἀλλ' οἱ στέφανοι ἀπὸ τῶν παθημάτων ἐπλέκοντο καὶ ἡ τοῦ Θεοῦ συμμαχία μετὰ πολλῆς ἐπέρρει τῆς δαψιλείας. Ἐβουλόμην καὶ ἕτερον προσθεῖναι τῇ ἐπιστολῇ μῆκος, ἀλλ', ἐπειδὴ καὶ τοῦτο μετὰ πολλῆς τῆς περιουσίας οἶμαι τὸ μέτρον ὑπερβεβηκέναι ἐνταῦθα καταλύσας τὸν λόγον ἐκεῖνο παρακαλῶ σου τὴν εὐλάβειαν, ὅπερ ἀεὶ διετέλεσα παρακαλῶν. Ἀθυμίας μὲν ἀπαλλάττεσθαι, δοξάζειν δὲ τὸν Θεόν, ὅπερ ἀεὶ πεποίηκας καὶ ποιῶν διατελεῖς, χάριτας ὁμολογῶν ὑπὲρ πάντων αὐτῷ τῶν χαλεπῶν τούτων καὶ ὀδυνηρῶν. Οὕτω γὰρ καὶ αὐτὸς μείζονα ἀγαθὰ καρπώσῃ καὶ τῷ διαβόλῳ καιρίαν δώσεις πληγὴν καὶ ἡμῖν πολλὴν παρέξεις παράκλησιν καὶ τῆς ἀθυμίας τὸ νέφος μετὰ πολλῆς ἀφανίσαι δυνήσῃ τῆς εὐκολίας καὶ καθαρᾶς ἀπολαῦσαι γαλήνης. Μὴ δὴ καταμαλακίζου, ἀλλ' ἀνενεγκὼν ἀπὸ τοῦ καπνοῦ τούτου– καπνὸς γάρ– καί, ἐὰν θέλῃς, ῥᾴδιον διασκεδάσεις πᾶσαν τὴν ἀθυμίαν ταύτην, δῆλον τοῦτο πάλιν ποίησον ἡμῖν, ἵνα καὶ πόρρωθεν ὄντες πολλὴν ἀπὸ τῶν τοιούτων γραμμάτων καρπωσώμεθα τὴν εὐφροσύνην.

Spanish Gemini
2.1
Epístola a Ciriaco. Del santo padre nuestro Juan, arzobispo de Constantinopla, Crisóstomo, carta enviada desde el exilio al obispo Ciriaco. Vamos, deja que drene la herida de tu desánimo y disipe los pensamientos que han congregado esta nube.¿ Qué es, pues, lo que oprime tu mente, te aflige y te causa angustia?¿ Es que el invierno salvaje que se ha apoderado de las iglesias es sombrío, que ha convertido todo en una noche sin luna, que cada día se agudiza con naufragios amargos como dolores de parto y que la ruina total del mundo habitado aumenta? Yo también lo sé, hermano, y nadie lo negará; y, si quieres, trazaré una imagen de lo que sucede para hacerte más clara la tragedia. Vemos un mar removido desde lo más profundo del abismo, navegantes que se alejan muertos en las aguas, otros que se hunden, las tablas de los barcos deshaciéndose, las velas desgarrándose, los mástiles quebrándose, los remos volando de las manos de los marineros; en lugar de los timones, sentados sobre los jergones, entrelazando las manos sobre las rodillas y lamentándose ante la impotencia de lo que ocurre, gritando agudamente, gimiendo, aullando, solo lamentándose; sin cielo ni mar a la vista, sino todo una oscuridad profunda, sin luz y sombría, que no permite ver ni a los vecinos, con el gran estruendo de las olas y fieras marinas atacando por todas partes a los que navegan. O mejor dicho,¿ hasta cuándo perseguiremos lo inalcanzable? Pues cualquier imagen que busque para los males presentes, el discurso, derrotado, se retira. Pero, aun sabiendo esto, no pierdo la esperanza más bondadosa, al pensar en el timonel de todo esto, quien no vence al invierno con técnica, sino que disuelve la tempestad con un gesto. Y si no lo hace desde el principio ni de inmediato, es su costumbre no disolver las calamidades al comienzo, sino cuando aumentan, llegan a su fin y son dadas por perdidas por la mayoría; entonces hace milagros y obras prodigiosas, mostrando su propio poder y ejercitando la paciencia de los que caen en ellas. No te desanimes, pues; solo hay una cosa temible, una sola tentación: el pecado. Y no he cesado de cantarles continuamente esta palabra. Todo lo demás es fábula, ya hables de intrigas, de enemistades, de engaños, de calumnias, de injurias, de acusaciones, de confiscaciones, de exilios, de espadas afiladas, de mar o de la guerra de todo el mundo habitado. Pues, sean lo que sean estas cosas, son temporales, perecederas, ocurren en un cuerpo mortal y no dañan en nada al alma sobria. Por eso, el bienaventurado Pablo, queriendo mostrar la insignificancia tanto de los bienes como de los males de la vida presente, reveló todo en una sola palabra al decir: pues lo que se ve es temporal.¿ Por qué, pues, temes lo temporal?¿ Lo que fluye como las corrientes de los ríos? Pues tales son las cosas presentes, ya sean buenas o penosas. Otro profeta comparó toda la prosperidad humana no con la hierba, sino con otra materia más insignificante, llamándola flor en su totalidad. Pues no puso una parte de ella, como solo la riqueza o solo el lujo, sino que, abarcando todo lo que entre los hombres parece brillante con una sola denominación, la de la gloria, añadió así la imagen de la hierba al decir: toda gloria del hombre es como flor de hierba.¿ Pero es la adversidad algo terrible y pesado? Mira también esta, de nuevo comparada con otra imagen, y despréciala. Pues, comparando las injurias, los ultrajes, los oprobios, las burlas de los enemigos y las intrigas con un vestido envejecido y lana carcomida, decía: no temáis el oprobio de los hombres ni os dejéis vencer por su desprecio, porque como un vestido envejecerán y como lana serán comidos por la polilla. Que nada de lo que sucede te perturbe, pues. Pero, dejando de suplicar a este y a aquel y de correr tras las sombras— pues esto es la alianza humana—, suplica incesantemente a Dios, a quien sirves; con un solo gesto, todo se resuelve en un instante. Y si suplicaste y no se resolvió, es costumbre de Dios no disolver las calamidades desde el principio— pues retomaré el discurso anterior—. Pero, cuando llega a su punto máximo, cuando aumenta, cuando casi no queda nada de la maldad de los que combaten, entonces cambia repentinamente hacia la calma y lleva las cosas a situaciones inesperadas. Pues no solo puede hacer tantas cosas buenas como esperamos y deseamos, sino muchas más e infinitamente mayores. Por eso Pablo decía: al que puede hacer todas las cosas mucho más allá de lo que pedimos o pensamos.¿ Acaso no podía desde el principio impedir que los tres jóvenes cayeran en aquella tentación? Pero no quiso, acumulando para ellos una gran ganancia. Por eso permitió que fueran entregados a manos bárbaras, que el horno se encendiera hasta una altura inefable, que la ira real se inflamara más cruelmente que el horno, que fueran atados de manos y pies con gran violencia y arrojados al fuego. Y, cuando todos los que los observaban desesperaron de su salvación, entonces, repentina y contra toda esperanza, apareció toda la maravilla del Dios maestro artesano y resplandeció con gran exceso. Pues el fuego era encadenado, mientras los encadenados eran liberados, y el horno se convertía en un templo de oración, en fuente, en rocío y en algo más solemne que los palacios reales. Y la naturaleza de los cabellos vencía a aquella sustancia omnívora que superaba al hierro y a la piedra y dominaba toda materia. Y un coro panarmónico se erguía allí de aquellos santos, llamando a ambas creaciones a esta maravillosa melodía, cantando, enviando himnos de acción de gracias por aquello por lo que fueron atados, en cuanto a la parte de los enemigos, por lo que fueron expulsados de su patria, por lo que se convirtieron en cautivos, por lo que fueron privados de su libertad, por lo que se convirtieron en apátridas, sin hogar y migrantes, por lo que vivían en tierra ajena y bárbara; pues esto es propio de un alma agradecida. Y, puesto que la maldad de los que combatían también se había completado— pues¿ qué más podían intentar después de la muerte?— y lo de los atletas se había cumplido, la corona estaba tejida, los premios estaban reunidos para ellos y ya no faltaba nada para la aprobación, entonces, ciertamente, las calamidades se disuelven y aquel que encendió el horno y lo entregó a tal castigo se convierte en un admirable alabador de aquellos santos atletas y heraldo de la obra prodigiosa de Dios. Y envía cartas por todo el mundo habitado llenas de gran elogio, narrando lo sucedido y convirtiéndose en un heraldo digno de crédito de los milagros del Dios que hace prodigios. Pues, como era enemigo y adversario, lo escrito ya no era sospechoso ni siquiera entre los enemigos.¿ Viste el ingenio de Dios?¿ Viste su sabiduría?¿ Viste lo paradójico?¿ Viste su filantropía y cuidado? No te turbes ni te inquietes, pues, sino permanece incesantemente agradeciendo a Dios por todo, glorificando, suplicando, rogando, implorando, y aunque innumerables disturbios, aunque innumerables turbulencias sobrevengan, aunque haya tormentas, aunque todo esté a la vista, que nada de esto te perturbe. Pues nuestro Señor no es superado por la dificultad de los asuntos, aunque todo sea llevado a la ruina extrema. Pues es posible para Él levantar a los caídos, convertir a los extraviados, corregir a los escandalizados, liberar a los llenos de innumerables pecados y hacerlos justos, dar vida a los muertos, hacer brillantes las cosas demolidas y renovar las envejecidas. Pues si hace que lo que no existe sea como si existiera y concede el ser a lo que de ninguna manera aparece en ninguna parte, mucho más corregirá lo que existe y ha sucedido.¿ Pero son muchos los que se extravían?¿ Muchos los que se escandalizan? Muchas veces ya ha sucedido tal cosa, pero después todo recibió la corrección debida, a menos que algunos permanecieran incurables incluso después del cambio de los asuntos.¿ Qué te perturba y qué te angustia si este ha sido expulsado y aquel ha sido introducido? Cristo era crucificado y Barrabás el ladrón era liberado, y el pueblo corrompido gritaba que el asesino debía ser salvado más que el salvador y benefactor.¿ A cuántos crees que escandalizó esto entonces?¿ A cuántos destruyó esto por un tiempo? O mejor dicho, es necesario llevar el discurso más atrás.¿ Acaso este crucificado, al nacer, no se convirtió en migrante y fugitivo, y desde los mismos pañales no fue trasladado con toda su casa a tierra ajena, siendo llevado a una distancia de camino tan larga hacia un país bárbaro?¿ Y no se convirtieron en ríos de sangre a causa de este asunto, y hubo asesinatos injustos, matanzas, y toda la edad temprana era cortada como en formación de batalla y guerra, y los niños eran arrancados de los pechos y entregados a la matanza, y aun estando la leche en la garganta, la espada era conducida a través de la garganta y el cuello?¿ Qué hay más cruel que esta tragedia? Y esto lo hacía quien buscaba matarlo, y el longánimo soportaba tal tragedia atrevida, fluyendo tanta sangre. Y soportaba pudiendo impedir, con una sabiduría inefable, mostrando tal longanimidad. Y cuando regresó del país de los bárbaros y creció, la guerra era avivada por todas partes. Y primero, los discípulos de Juan envidiaban y tenían celos, aunque él atendía lo suyo, y decían: el que estaba contigo al otro lado del Jordán, mira, este bautiza y todos vienen a él. Pues estas eran las palabras de los que ya estaban irritados, golpeados por la envidia y consumiéndose por la pasión. Por eso, incluso con un judío, uno de los discípulos de los que dijeron esto contendía y boxeaba, moviendo el discurso sobre las purificaciones y comparando bautismo con bautismo, el de Juan con el de los discípulos de Cristo. Pues sucedió, dice, una disputa entre los discípulos de Juan y un judío sobre la purificación. Y cuando tocó los signos,¿ cuántas calumnias? Unos lo llamaban samaritano y endemoniado, diciendo:¿ que tú eres samaritano y tienes un demonio? Otros, engañador, diciendo: este no es de Dios, sino que engaña a la multitud. Otros, mago, diciendo: que expulsa a los demonios por el príncipe Belcebú. Y continuamente añadían esto y lo llamaban anti- Dios, glotón, borracho y amigo de malvados y corrompidos. Pues vino, dice, el hijo del hombre comiendo y bebiendo y dicen: he aquí un hombre comilón y bebedor de vino, amigo de publicanos y pecadores. Y, cuando hablaba con la ramera, lo llamaban falso profeta. Pues si fuera profeta, dice, sabría quién es esta mujer que le habla. Y cada día afilaban los dientes contra él. Y no solo los judíos luchaban así contra él, sino que ni siquiera los que parecían ser sus hermanos estaban bien con él. Sino que incluso desde la casa la guerra era avivada contra él. Mira, pues, cómo ellos mismos estaban corrompidos, de lo cual el Evangelista, al añadir, decía: pues ni sus hermanos creían en él. Pero, ya que mencionas a muchos escandalizados y pereciendo,¿ a cuántos crees que se escandalizaron en el tiempo de la Cruz? De los discípulos, uno traicionó, otros huyeron, otro negó, y habiéndose retirado todos, era llevado solo y atado.¿ A cuántos crees que, habiendo visto primero los signos que él obraba, resucitando muertos, limpiando leprosos, expulsando demonios, haciendo brotar panes, obrando los otros prodigios, se escandalizaron en aquel tiempo al verlo solo siendo llevado y atado, rodeado por soldados viles, y sacerdotes judíos siguiéndolo, alborotando, turbando, teniéndolo solo a él atrapado en medio, y al traidor presente y jactándose por un tiempo?¿ Y qué cuando era azotado? Pues es probable que hubiera una multitud infinita. Pues era una fiesta ilustre que reunía a todos, y la metrópolis la que recibió el drama de la ilegalidad, y en pleno mediodía.¿ A cuántos, pues, crees que estaban presentes entonces y se escandalizaban al verlo atado, azotado, cubierto de sangre, examinado por un tribunal gubernamental y sin ninguno de los discípulos presente?¿ Y qué cuando se producían aquellas variadas, continuas y sucesivas comedias contra él? Y a veces lo coronaban con espinas, a veces le ponían una clámide, a veces le entregaban una caña, a veces, cayendo, lo adoraban, moviendo todo tipo de burla y risa.¿ A cuántos crees que se escandalizaban?¿ A cuántos se turbaban?¿ A cuántos se inquietaban, cuando lo golpeaban en la cabeza y decían: profetízanos, Cristo,¿ quién es el que te golpeó? Y lo llevaban y traían todo el día con burlas, injurias, escarnio y risa en medio de un teatro judío.¿ Y qué, cuando el siervo del sumo sacerdote lo abofeteaba?¿ Y qué, cuando los soldados repartían sus vestidos? Y cuando fue llevado a la Cruz desnudo, teniendo los azotes en la espalda, y era crucificado, pues ni entonces las fieras salvajes se ablandaban, sino que se volvían más maníacas, y lo de la tragedia se intensificaba y lo del escarnio aumentaba. Unos decían: el que destruye el templo y en tres días lo levanta. Otros decían: salvó a otros, a sí mismo no puede salvarse. Otros decían: si eres hijo de Dios, baja de la Cruz y te creeremos.¿ Y qué, cuando con la esponja le daban a beber hiel y vinagre, burlándose de él?¿ Y qué, cuando los ladrones lo injuriaban?¿ Y qué, lo que decía antes, aquello terrible y más ilegal, cuando decían que aquel ladrón y ladrón de casas, lleno de innumerables asesinatos, debía ser pedido antes que él, y habiendo tomado la elección del juez, prefirieron a Barrabás, queriendo no solo crucificarlo, sino también poner una mala reputación a Cristo? Pues pensaban que podían construir a partir de esto que era peor que el ladrón y tan ilegal que no podía ser salvado ni por filantropía ni por la dignidad de la fiesta. Pues todo lo hacían por esto, para difamar su reputación. Por eso también crucificaron a los dos ladrones con él. Pero la verdad no solo no era ensombrecida, sino que resplandecía aún más. Y también lo acusaban de tiranía, diciendo: todo el que se hace rey no es amigo del César, trayendo una acusación de tiranía al que no tenía dónde reclinar la cabeza. Y también lo calumniaban por blasfemia. Pues el sumo sacerdote rasgó sus vestidos diciendo: blasfemó.¿ Qué necesidad tenemos aún de testigos?¿ Y la muerte, cómo es?¿ No es de condenados?¿ No es de malditos?¿ No es la más vergonzosa?¿ No es la de los que han cometido los últimos crímenes y no son dignos ni de soltar el alma sobre la tierra?¿ Y la forma del entierro no se llena de parte de gracia? Pues habiendo venido alguien, pidió su cuerpo. Así, ni siquiera el que lo enterraba era de los suyos, de los beneficiados, de los discípulos, de los que habían disfrutado de tanta salvación, habiéndose convertido todos en fugitivos, habiéndose escapado todos.¿ Y aquella mala reputación que construyeron de la resurrección al decir que vinieron sus discípulos y lo robaron?¿ A cuántos escandalizó?¿ A cuántos hizo tropezar por un tiempo? Pues el discurso prevaleció entonces, aunque era inventado y comprado con dinero. Pero, sin embargo, prevaleció entre algunos, después de los sellos, después de la evidencia de la verdad tan grande. Pues la multitud ni siquiera conocía el discurso sobre la resurrección, donde ni siquiera sus discípulos sabían, dice, entonces, que debía resucitar de entre los muertos. Pero, sin embargo, el Dios longánimo soportaba, administrando todo inefablemente con su propia sabiduría. Luego, después de aquellos días, de nuevo escondiéndose, ocultándose, huyendo los discípulos, temiendo, temblando, cambiando continuamente de lugar en lugar, así se ocultaban. Y después de cincuenta días, comenzando a aparecer y a tocar los signos, ni siquiera así disfrutaron de seguridad, sino que después de aquello innumerables escándalos ocurrían al ser azotados ellos entre los más débiles, siendo turbada la iglesia, siendo perseguidos ellos, los enemigos prevaleciendo en muchos lugares y alborotando. Pues cuando obtuvieron mucha franqueza por los signos, entonces de nuevo la muerte de Esteban causó una persecución cruel y dispersó a todos y puso a la iglesia en disturbio y de nuevo en miedo lo de los discípulos y de nuevo en huida y de nuevo en agonía. Y así, a través de todo, lo de la iglesia aumentaba, cuando florecía a través de los signos, cuando parecía brillante desde el principio. Y uno era bajado por una espuerta y así escapaba de las manos del gobernante, a otros un ángel los sacaba y así los libraba de las cadenas, a otros los artesanos y trabajadores del mercado, recibiendo a los perseguidos por los que estaban en el poder, los atendían de toda manera. Mujeres vendedoras de púrpura y fabricantes de tiendas y curtidores viviendo hacia los mismos confines de las ciudades, junto a la orilla y el mar, y muchas veces ni siquiera se atrevían a aparecer en medio de las ciudades. Y si ellos mismos se atrevían, los que daban hospitalidad no se atrevían. Y así se tejían los asuntos, a través de tentaciones, no a través de alivios. Y los que antes se habían escandalizado después eran corregidos y los extraviados eran traídos de vuelta y lo demolido era construido más grandemente. Por eso, incluso cuando Pablo pidió caminar solo a través del alivio, el todo sabio e ingenioso no lo soportó, sino que, aunque muchas veces suplicaba, no accedió, sino que dijo: te basta mi gracia. Pues mi poder se perfecciona en la debilidad. Si quieres, pues, también ahora calcular con las cosas penosas las buenas, verás muchas cosas sucedidas, aunque no signos y milagros, sino asuntos parecidos a signos, muestras de la mucha providencia y cuidado de Dios inefables. Pero, para que no escuches todo con facilidad de nosotros, te dejo esta parte, para que con precisión pongas todo junto a las cosas penosas y, ocupándote en una buena ocupación, así te lleves a ti mismo fuera del desánimo; pues también de aquí recibirás mucho consuelo. Carta de Juan Crisóstomo al obispo Ciriaco, estando él también en el exilio. Vamos, pues, de nuevo, drenaré la herida de tu desánimo y disiparé los pensamientos que congregan esta nube.¿ Qué es, pues, lo que te aflige y te causa angustia?¿ Porque es cruel el invierno y amargo el naufragio que se ha apoderado de la iglesia? Esto lo sé yo también y nadie lo negará. Pero, si quieres, trazaré para ti una imagen de lo que sucede. Veo un mar enfurecido removido desde lo más profundo del abismo, a los marineros entrelazando las manos sobre las rodillas en lugar de los timones y los remos, desesperados ante la impotencia del invierno, sin ver cielo, ni mar, ni tierra, sino acostados sobre los jergones y lamentándose y llorando. Y esto sucede así en el mar. Pero ahora, en nuestro mar, el disturbio es peor y las olas son mayores. Pero suplica a nuestro Señor Cristo, quien no vence al invierno con técnica, sino que disuelve la tempestad con un gesto. Pero, si incluso muchas veces suplicaste y no fuiste escuchado, no te desanimes; pues tal costumbre tiene el Dios filántropo.¿ Acaso no podía liberar a aquellos tres jóvenes, para que no cayeran en el horno de fuego? Pero, cuando fueron cautivados, cuando fueron arrojados al país de los bárbaros y cayeron de la herencia paterna y fueron dados por perdidos por todos y ya no quedaba nada, entonces Cristo, el verdadero Dios, de repente obró la maravilla y dispersó el fuego.¿ Acaso el fuego, no soportando la virtud de los justos, saltó fuera e incendió a quienes encontró alrededor del horno de los caldeos? Y entonces el horno fue para ellos Iglesia y llamaban a toda la creación, tanto lo visible como lo invisible, ángeles y poderes, y así, abarcando todo, decían: bendecid todas las obras del Señor al Señor.¿ Ves cómo la paciencia de los santos incluso convirtió el fuego en rocío y avergonzó al tirano? Y envía cartas por todo el mundo habitado. Grande es Dios, dice, de Sedrac, Misac y Abdenago. Y mira cuánta severidad puso: si alguien dijera una palabra contra ellos, su casa sería saqueada y sus bienes arrebatados. No te desanimes, pues, ni te desmayes. Pues yo también, cuando era expulsado de la ciudad, no me preocupaba por nada de esto, sino que decía para mí mismo: si la reina quiere exiliarme, me exiliará; del Señor es la tierra y su plenitud. Si quiere aserrarme, me aserrará; tengo a Isaías como ejemplo. Si quiere lanzarme al mar, recuerdo a Jonás. Si quiere arrojarme al horno, tengo a los tres jóvenes que han sufrido esto. Si quiere lanzarme a las fieras, tengo a Daniel arrojado a los leones. Si quiere apedrearme, que me apedree; tengo a Esteban, el protomártir. Si quiere tomar mi cabeza, que la tome; tengo a Juan. Si quiere tomar mis bienes, que los tome; desnudo salí del vientre de mi madre, desnudo también me iré. El Apóstol me exhorta: Dios no acepta la persona del hombre y, si todavía agradara a los hombres, no sería siervo de Cristo. Y David me arma: hablaba delante de reyes y no me avergonzaba. Muchas cosas prepararon contra mí y dicen que comuniqué a algunos después de que comieran. Si hice esto, que sea borrado mi nombre del libro de los obispos y no sea escrito en el libro de la fe ortodoxa, porque yo no hice nada de tal cosa, y que Cristo me expulse de su reino. Y si una vez me dicen esto y contienden, que depongan a Pablo, quien después de cenar bautizó a toda la casa. Que depongan también al mismo Señor, quien después de cenar dio la comunión a los apóstoles. Dicen que dormí con una mujer; desnudad mi cuerpo y encontraréis la mortificación de mis miembros. Pero todo esto lo hicieron por envidia. Pero ciertamente aflige, hermano Ciriaco, que aquellos que nos exiliaron se jactan en la plaza y una multitud de guardaespaldas los sigue. Pero de nuevo recuerda al rico y a Lázaro.¿ Quién fue afligido en el siglo presente?¿ Quién disfrutó?¿ Qué dañó a aquel la pobreza?¿ No fue llevado como atleta y vencedor a los senos de Abraham?¿ Y qué aprovechó a aquel la riqueza, descansando en púrpura y lino?¿ Dónde están los lictores?¿ Dónde los guardaespaldas?¿ Dónde los caballos de bridas de oro?¿ Dónde los parásitos y la mesa real?¿ No era llevado como un ladrón atado al sepulcro, sacando del mundo el alma desnuda? Y grita con voz vacía: padre Abraham, envía a Lázaro, para que moje la punta de su dedo y refresque mi lengua, porque estoy terriblemente asado.¿ Por qué llamas padre a Abraham, cuya vida no imitaste? Aquel hospedaba a todo hombre en su casa, tú no te preocupaste por un solo pobre.¿ No es para lamentar y llorar que el que tenía tanta riqueza no fue digno de una gota de agua? Pues como no compartió migajas con el pobre, no recibe una gota de agua. En el invierno no sembró misericordia, llegó el verano y no cosechó. Y esto es administración del Señor, que hizo el castigo opuesto para los impíos y el descanso para los justos, para que se vean unos a otros y se reconozcan. Pues cada uno entonces reconocerá a su propio tirano y cada tirano a su propio mártir al que castigó. Y no son mías las palabras. Escucha a la sabiduría que dice: entonces se mantendrá el justo con mucha franqueza frente a los que lo afligieron. Pues como un viajero caminando en el calor, cuando encuentra una fuente clara, ardiendo por la sed y oprimido por mucha hambre, se sienta junto a una mesa que tiene todos los manjares, pero es impedido por alguien más poderoso de tocar la mesa, ni disfrutar de los manjares, tiene mucho dolor y castigo, porque se sienta junto a la mesa y no puede disfrutar de los alimentos. Así, en el día del juicio, los impíos ven a los santos regocijándose y no pueden disfrutar de la mesa real. Pues a Adán, queriendo castigarlo, Dios lo hizo trabajar la tierra frente al paraíso, para que cada hora y día, viendo aquel lugar deseado de donde salió, tuviera siempre el dolor en el alma. Y si aquí no nos encontramos, allí nadie nos impide estar juntos. Y veremos a los que nos exiliaron, como Lázaro al rico y los mártires a los tiranos. No te desanimes, pues, sino recuerda al profeta que dice: no temáis el oprobio de los hombres ni os dejéis vencer por su desprecio. Pues como lana serán comidos por la polilla y como un vestido envejecerán. Considera también al Señor, cómo desde los pañales era perseguido y arrojado al país de los bárbaros, convirtiéndose para nosotros en modelo el que posee el mundo de no desmayar en las tentaciones. Recuerda la pasión del Salvador, cuántos ultrajes soportó por nosotros. Unos lo llamaban samaritano, otros endemoniado, glotón y falso profeta. Pues dicen: he aquí un hombre comilón y bebedor de vino y que expulsa a los demonios por el príncipe de los demonios.¿ Y qué, cuando lo llevaban a despeñar y cuando escupían en su rostro y le daban bofetadas?¿ Y qué, cuando le daban a beber vinagre y hiel, cuando golpeaban su cabeza con la caña?¿ Y qué, cuando le ponían la clámide y cuando lo coronaban con espinas y caían ante él burlándose y trayéndole todo tipo de escarnio?¿ Y qué, cuando aquellos perros sanguinarios lo llevaban y cuando era llevado a la pasión desnudo y todos los discípulos lo abandonaron? Y uno lo negó, otro traicionó, los otros huyeron y él solo estaba de pie desnudo en medio de aquellas multitudes; pues era una fiesta la que reunía a todos entonces. Y cuando lo crucificaron como malvado en medio de malhechores y yacía sin sepultura, cuando lo bajaron de la cruz, hasta que alguien lo pidió para enterrarlo; así que no fue digno de sepultura. Y cuando declararon una mala calumnia contra él de que sus discípulos lo robaron y no resucitó. Recuerda también a los apóstoles, que eran perseguidos por todas partes y se escondían en las ciudades sin poder aparecer. Cómo Pedro se escondía en casa de Simón el curtidor y Pablo en casa de la mujer vendedora de púrpura, porque no tenían franqueza entre los ricos. Pero después todo se volvió suave para ellos. Así también ahora, no te desanimes. Pues yo también escuché sobre aquel desatino de Arsacio, a quien la reina sentó en el trono, cuando afligió a los hermanos y a las vírgenes que no querían comunicarse con él. Muchos de ellos murieron en prisión por mi causa. Pues aquel lobo con piel de oveja, que tiene forma de obispo, pero siendo adúltero— pues como la mujer se llama adúltera si, viviendo el marido, se une a otro, así también este es adúltero—, no de carne, sino de espíritu; pues viviendo yo, arrebató mi trono de la iglesia. Y esto te envié desde Cucuso, donde la reina ordenó que fuéramos exiliados. Muchas aflicciones nos sucedieron en el camino, pero no nos preocupamos por nada. Cuando llegamos al país de los capadocios y a la Tauro- Cilicia, coros, coros de padres, hombres santos, nos salían al encuentro, no solo eso, sino también multitudes de monjes y vírgenes derramando las fuentes inmortales de lágrimas. Y lloraban viéndonos ir al exilio y decían para sí mismos: era mejor que el sol hubiera retraído sus rayos a que la boca de Juan hubiera callado. Esto me turbó y me afligió, puesto que veía a todos llorando por mí. De todas las demás cosas que me sucedieron, no me preocupé. Pero el obispo de esta ciudad nos recibió muy bien y mostró mucho amor hacia nosotros, de modo que, si fuera posible, nos cedió su trono, si no guardáramos el límite. Ruego y suplico y toco tus rodillas. Arroja el luto de tu desánimo y ten memoria de nosotros ante Dios. Y ten la bondad de escribirnos. Del mismo, al obispo Ciriaco, que también se encuentra en el exilio: Permíteme drenar la herida de tu desánimo y disipar los pensamientos que forman esta nube sobre ti.¿ Qué es, pues, lo que te aflige y te causa tanta angustia?¿ Es que el invierno es duro y el naufragio que ha alcanzado a las iglesias es terrible? Eso lo sé yo también. Pero, si quieres, te trazaré una imagen de lo que está ocurriendo, para hacerte más clara la tragedia. Veo un mar removido desde el fondo mismo del abismo, navegantes flotando muertos en las aguas, otros sumergidos, las tablas de los barcos deshaciéndose, las velas desgarrándose, los mástiles quebrándose, los remos escapando de las manos de los marineros; en lugar de los timones, sentados sobre los jergones, entrelazando las manos sobre las rodillas y, ante la impotencia de lo que sucede, lamentándose, gimiendo, aullando, sollozando; no se ve ni cielo ni mar, sino todo es una oscuridad profunda, sin luz y sombría, que no permite ver ni a los que están cerca, con el gran estruendo de las olas y fieras marinas atacando por todas partes a los que navegan. Más aún,¿ hasta cuándo perseguimos lo inalcanzable? Pues, ante cualquier imagen que busques de los males presentes, el discurso, derrotado, se retira. Pero, aun sabiendo esto, no pierdo la esperanza más noble, al considerar al timonel de todo esto, quien no vence la tempestad con técnica, sino que disuelve el oleaje con un gesto. Y si no lo hace desde el principio ni de inmediato, es su costumbre no disolver los males al comienzo, sino que, cuando han crecido y llegan a su fin y son dados por perdidos por la mayoría, entonces hace milagros y realiza paradojas, mostrando su propio poder y ejercitando la paciencia de los que sufren. No te desanimes, pues; porque solo una cosa es temible, una sola tentación: el pecado. Y no he cesado de cantarles continuamente esta palabra. Todo lo demás es fábula, ya hables de intrigas, de enemistades, de engaños, de calumnias, de injurias, de acusaciones, de confiscaciones, de exilios, de espadas afiladas, de mar o de la guerra de todo el mundo habitado. Pues, sean lo que sean todas estas cosas, son temporales, perecederas, ocurren en un cuerpo mortal y no dañan en nada al alma que permanece sobria. Por eso, el bienaventurado Pablo, queriendo mostrar la insignificancia tanto de los bienes como de los males de la vida presente, reveló todo en una sola frase al decir:« pues las cosas que se ven son temporales».¿ Por qué, pues, temes lo temporal, que fluye como las corrientes de los ríos? Pues tales son las cosas presentes, ya sean buenas o penosas. Otro profeta comparó toda la prosperidad humana no con la hierba, sino con una materia aún más insignificante, llamándola flor a toda ella en conjunto. Pues no puso una parte de ella, solo la riqueza o el lujo, sino que, abarcando todo lo que a los hombres les parece brillante bajo una sola denominación, la de la gloria, añadió así la imagen de la hierba diciendo:« toda gloria del hombre es como flor de hierba».¿ Pero es la adversidad algo terrible y pesado? Mira también cómo esta es comparada de nuevo con otra imagen y despréciala también. Pues, comparando las injurias, los ultrajes, las afrentas, las burlas de los enemigos y las intrigas con un vestido envejecido y lana carcomida, decía:« no temáis el oprobio de los hombres y no os dejéis vencer por su desprecio, porque como un vestido envejecerán y como lana serán comidos por la polilla». Que nada de lo que sucede te perturbe, pues. Más bien, dejando de invocar a este o aquel y de correr tras las sombras— pues esto es alianza humana—, invoca incesantemente a Dios, a quien sirves; con un solo gesto, todo se resuelve en un instante. Y si has invocado muchas veces y no has sido escuchado, no te desanimes; pues tal es la costumbre del filántropo.¿ Acaso no podía liberar a aquellos jóvenes para que no cayeran en el horno de fuego? Pero, cuando fueron hechos prisioneros, cuando fueron arrojados a tierra de bárbaros, entonces Cristo, el verdadero Dios, mostró de repente el milagro y dispersó el fuego. Pues el fuego, al no soportar la virtud de los justos, saltó fuera e incendió a quienes encontró alrededor del horno de los caldeos. Y, en adelante, el horno fue para ellos una iglesia e invocaban a toda la creación, tanto lo visible como lo invisible, ángeles y potestades, y así, uniéndolo todo, decían:« bendecid, todas las obras del Señor, al Señor». Ves cómo la paciencia de los santos convirtió incluso el fuego en rocío y avergonzó al tirano. Y envía cartas por todo el mundo habitado:« Grande es el Dios», dice,« de Sedrac, Misac y Abdenago». Y mira qué severidad impuso: si alguien dijera una palabra contra ellos, su casa sería confiscada y sus bienes saqueados. No te desanimes, pues, ni te dejes abatir. Pues yo mismo, cuando era expulsado de la ciudad, no me preocupaba por nada de esto, sino que me decía a mí mismo: si la reina quiere desterrarme, me desterrará; del Señor es la tierra y su plenitud. Si quiere aserrarme, me aserrará; tengo a Isaías como modelo. Si quiere arrojarme al mar, me arrojará; recuerdo a Jonás. Si quiere echarme al horno, tengo a los tres jóvenes que sufrieron esto. Si quiere echarme a las fieras, tengo a Daniel. Si quiere apedrearme, que me apedree; tengo a Esteban, el protomártir. Si quiere tomar mi cabeza, tengo a Juan. Si quiere tomar mis bienes, que los tome; desnudo salí del vientre de mi madre, desnudo también me iré de aquí. El apóstol me exhorta diciendo:« Dios no hace acepción de personas» y« si todavía agradara a los hombres, no sería siervo de Cristo». Y David me arma diciendo:« hablaba delante de reyes y no me avergonzaba». Han tramado muchas cosas contra mí y dicen que he dado la comunión a algunos después de que comieran. Si hice esto, que mi nombre sea borrado del libro de los obispos y no sea escrito en el libro de la fe ortodoxa, porque yo no hice nada semejante, y que Cristo me expulse de su reino. Pero si me dicen esto una vez y disputan, que depongan a Pablo, quien después de cenar bautizó a toda una casa. Que depongan al mismo Señor, quien después de cenar dio la comunión a los apóstoles. Dicen que dormí con una mujer. Que desvistan mi cuerpo y encontrarán la mortificación de mis miembros. Pero todo esto lo han hecho por envidia. Pero, ciertamente, aflige, hermano Ciriaco, que aquellos que nos desterraron se pavoneen en la plaza y una multitud de guardaespaldas los siga. Pero recuerda de nuevo al rico y a Lázaro.¿ Quién fue afligido en el siglo presente?¿ Y quién disfrutó?¿ Qué daño le hizo a aquel la pobreza?¿ No lo llevó, como a un atleta y vencedor, al seno de Abraham?¿ Y qué le aprovechó a aquel la riqueza, al ser llevado en púrpura y lino fino?¿ Dónde están los lictores?¿ Dónde los guardaespaldas?¿ Dónde los caballos de bridas de oro?¿ Dónde los parásitos y la mesa real?¿ No fue llevado como un ladrón atado, llevando el alma desnuda fuera del mundo al sepulcro? Y grita con voz vacía:« padre Abraham, envía a Lázaro, para que moje la punta de su dedo y refresque mi lengua, porque estoy terriblemente atormentado».¿ Por qué llamas padre a Abraham, cuyo modo de vida no imitaste? Aquel hospedaba a todo hombre en su casa, tú, en cambio, no te preocupaste por un solo pobre.¿ No es para llorar y lamentarse que, teniendo tanta riqueza, no se hizo digno de una gota de agua? Pues, como no compartió una gota con el pobre, no recibe una gota de agua. En el invierno no sembró misericordia, llegó el verano y no cosechó. Y esto lo dispuso el Señor, porque hizo el castigo opuesto para los impíos y el descanso para los justos, para que se vean unos a otros y se reconozcan. Pues cada mártir reconocerá entonces a su propio tirano y cada tirano al mártir al que castigó. Y no son mías estas palabras. Escucha a la sabiduría que dice:« entonces se mantendrá el justo con mucha confianza frente a los que lo afligieron». Pues, al igual que un viajero que camina bajo el calor, aunque encuentre una fuente clara, ardiendo de sed y oprimido por mucha hambre, se sienta junto a una mesa que tiene toda clase de manjares, pero es impedido por alguien más poderoso de tocar la mesa o disfrutar de los manjares, tiene un gran dolor y castigo, porque se sienta junto a la mesa y no puede disfrutar de los alimentos; así, en el día del juicio, los impíos ven a los santos regocijándose y no pueden disfrutar de la mesa real. Pues Dios, queriendo castigar a Adán, lo hizo trabajar la tierra frente al paraíso, para que, viendo cada hora y día aquel lugar de donde salió, tuviera siempre el dolor en el alma. Y si aquí no nos encontramos, allí nadie nos impedirá estar juntos. Y veremos a los que nos desterraron, como Lázaro al rico y los mártires a los tiranos. No te desanimes, pues, sino recuerda al profeta que dice:« no temáis el escarnio de los hombres y no os dejéis vencer por su desprecio, porque como lana serán comidos por la polilla». Considera también al Señor, cómo desde los pañales era perseguido y arrojado a tierra de bárbaros, el que sostiene el mundo, convirtiéndose en modelo para nosotros de no desfallecer en las tentaciones. Recuerda la pasión del Salvador, cuántos ultrajes sufrió por nosotros. Unos lo llamaban samaritano, otros endemoniado, glotón y falso profeta. Pues dicen:« he aquí un hombre comilón y bebedor de vino» y que« por el príncipe de los demonios expulsa a los demonios».¿ Y qué, cuando lo llevaban a despeñar y cuando le escupían en el rostro y le daban bofetadas?¿ Y qué, cuando le daban a beber vinagre y hiel, cuando golpeaban su cabeza con la caña?¿ Y qué, cuando le ponían la clámide y cuando lo coronaban de espinas y se postraban ante él burlándose y le infligían todo tipo de escarnio?¿ Y cuando aquellos perros sanguinarios lo llevaban y cuando era llevado a la pasión desnudo y todos los discípulos lo abandonaron?¿ Y uno lo negó, otro lo entregó, los otros huyeron y él permanecía solo, desnudo, en medio de aquellas multitudes? Pues era una fiesta la que reunía a todos entonces.¿ Y cuando lo crucificaron como a un malvado en medio de malhechores y colgaba sin sepultura y cuando lo bajaron de la cruz, hasta que alguien lo sacó para enterrarlo?¿ Y cuando pronunciaron una mala calumnia contra él de que sus discípulos lo robaron y no está? Recuerda también a los apóstoles, que eran perseguidos por todas partes y se escondían en las ciudades sin poder aparecer. Cómo Pedro se escondía en casa de Simón el curtidor y Pablo en casa de la mujer vendedora de púrpura, porque no tenían confianza ante los ricos. Pero después todo se volvió tranquilo para ellos. Así también tú, ahora, no te desanimes. Pues yo también he oído sobre ese desatino de Arsacio, a quien la reina sentó en mi trono, que afligió a los hermanos y a las vírgenes que no querían comulgar con él. Muchos de ellos, por mi causa, fueron encerrados en la cárcel. Pues aquel lobo con piel de oveja, que tiene la apariencia de obispo, pero es un adúltero— pues así como la mujer es llamada adúltera si, viviendo su marido, se une a otro, así también este es un adúltero—, no de carne, sino de espíritu; pues, viviendo yo, arrebató mi trono de la iglesia. Y esto lo escribí desde Cucuso, donde la reina ordenó que fuéramos desterrados. Muchas aflicciones nos salieron al encuentro en el camino, pero no nos preocupamos por ninguna. Cuando llegamos a la región de los capadocios de la Cilicia traquea, nos salieron al encuentro coros de padres, hombres santos, y no solo eso, sino también multitudes de monjes y vírgenes, derramando las fuentes inmortales de lágrimas. Y lloraban al vernos partir al exilio y decían entre sí:« era preferible que el sol retirara sus rayos a que la boca de Juan callara». Esto me perturbó y me afligió, ya que veía a todos llorando por mí. De todas las demás cosas que sucedieron, no me preocupé. Pero el obispo de esta ciudad nos recibió muy bien, acogiéndonos, y mostró mucho amor hacia nosotros, de modo que, si hubiera sido posible, nos habría cedido su trono, si no hubiéramos guardado la norma. Te ruego, pues, y te suplico, y me aferro a tus rodillas. Desecha el luto de tu desánimo y ten memoria de nosotros ante Dios, y ten la bondad de escribirnos. Hazme saber, Señor, cuál es mi fin y cuál es el número de mis días, para que sepa de qué carezco, por qué motivo fui dejado atrás y me falta tanto, y por qué permanezco en la vida presente mientras otros se han ido. Y así lo busca él, ya sea por sí mismo o por aquellos en cuya persona habla, deseando conocer el tiempo de su presencia incluso cuando no está presente. Pues dice:« Hazme saber mi fin», para que incluso desde ahí pueda cosechar el mayor placer. Así, lo temible se vuelve deseable debido al dolor insoportable del abatimiento y al fuego que arde en la mente. Pues« en mi meditación se encendió un fuego». Por tanto, espera grandes recompensas por tal castigo, muchos premios, retribuciones, coronas brillantes y sumamente florecientes por tan grandes luchas. Pues no solo hacer algo bueno, sino también sufrir algo malo conlleva muchas recompensas y grandes premios, y ya me encaminaré hacia este mismo discurso, que es sumamente útil tanto para ti como para todos, capaz de ungir para la paciencia, despertar el corazón y no permitir que uno se ablande ante el sudor de los sufrimientos. Que el abatimiento es más grave que todos los males, y que este es el colmo y el compendio de las desgracias, nuestro discurso lo ha demostrado suficientemente. Queda, pues, hacer una comparación entre los logros y los sufrimientos, para que aprendas claramente que no solo por los logros, sino también por los sufrimientos, existen recompensas, y recompensas sumamente grandes, y no menos por los sufrimientos que por los logros; más aún, hay ocasiones en que son mayores por los sufrimientos. Y traigamos, si te parece, al gran atleta de la paciencia que brilló en ambos modos, al diamante, a la roca, al que vivió en la tierra de Ausitis pero iluminó todo el mundo con la excelencia de su propia virtud, y digamos tanto sus logros como sus sufrimientos, para que sepas de dónde brilló más intensamente.¿ Cuáles fueron, pues, sus logros?« Mi casa», dice,« estaba abierta a todo el que llegaba, era un puerto común para los viajeros, y poseía casi todo lo suyo para los necesitados. Pues yo era», dice,« ojo de ciegos y pie de cojos; yo era padre de los impotentes, y la causa que no conocía, la investigué; quebranté las muelas de los injustos y arranqué la presa de en medio de sus dientes; los impotentes no carecieron de lo que necesitaban, ni nadie salió de mi puerta con el regazo vacío».¿ Has visto los diversos tipos de filantropía y los variados puertos de limosna, y cómo ayudaba a los necesitados en todo?¿ Has visto cómo sostenía la pobreza, cómo corregía a la viuda, cómo defendía a los oprimidos, cómo era temible para los que injuriaban? Pues no mostraba su celo solo hasta el punto de presentarse y ayudar— esto es lo que hace la mayoría—, sino hasta llevar el asunto a su fin y con mucha vehemencia; pues dice:« Quebranté las muelas de los injustos», fortificando su propia providencia contra la contienda de aquellos. Y no solo resistió a las injurias de los hombres, sino también a las asechanzas de la naturaleza, corrigiendo sus defectos con la excelencia de su propia ayuda. Pues como no tenía miembros para devolverles— a los ciegos los ojos, a los cojos los pies—, se convirtió en sus miembros, y por él, tanto los que tenían los ojos cegados como los que tenían las piernas cortadas, unos veían y otros caminaban.¿ Qué podría haber igual a esta filantropía suya? Conoces también su otra virtud, para no hacer largo el discurso enumerándolo todo: la afabilidad, la mansedumbre, la templanza, la precisión.¿ Cómo, siendo vehemente con los que obraban injustamente— pues esto es lo admirable—, era afable y dulce, más dulce que la misma miel, tanto para todos los demás como para sus propios siervos, quienes, dando una gran muestra del amor que le tenían, decían:«¿ Quién nos diera saciarnos de sus carnes?». Y si para sus siervos era tan deseable, tan amable, para quienes a menudo es necesario ser temible, cuánto más para todos los demás hombres. Recopila, pues, estas cosas y las que son más que estas, y camina conmigo hacia el catálogo de sus sufrimientos, y veamos, comparando, cuándo era más brillante:¿ cuando lograba aquellas cosas o cuando sufría las dolorosas que le causaban tanto abatimiento?¿ Cuándo, pues, era más brillante Job: cuando abría su casa a todos los que llegaban o cuando, habiendo sido derribada, no pronunció nada amargo, sino que bendijo a Dios, aunque lo primero era un logro y lo segundo un sufrimiento?¿ Cuándo era más radiante, dime, cuando sacrificaba por sus hijos y los unía en concordia, o cuando, habiendo sido sepultados y habiendo terminado su vida de la manera más amarga, soportó lo sucedido con mucha filosofía?¿ Cuándo brilló más, cuando sus hombros se calentaban con la lana de sus ovejas, o cuando, al oír que el fuego cayó del cielo y devoró al rebaño junto con los pastores, no se turbó ni se inquietó, sino que soportó la calamidad con mansedumbre?¿ Cuándo era mayor, cuando poseía la salud del cuerpo y la usaba para la protección de los oprimidos, quebrantando las muelas de los injustos, arrancando presas de en medio de los dientes y convirtiéndose en puerto para ellos, o cuando veía su propio cuerpo, el arma de los oprimidos, siendo devorado por gusanos, y sentado sobre el muladar, él mismo lo desgarraba tomando un trozo de cerámica? Pues dice:« Rasco terrones de tierra de mi icor». Aunque aquello eran logros y esto sufrimientos, sin embargo, esto lo mostró más brillante que aquello; pues esta es la parte más amarga de la batalla, que requiere mayor valentía, un alma más vigorosa, una mente más elevada y que tiene mayor amor hacia Dios. Por eso, cuando sucedían aquellas cosas, aunque el diablo se oponía de manera descarada y muy ladrona, decía:«¿ Acaso Job adora a Dios de balde?». Pero al suceder estas, se cubrió el rostro y se retiró dándole la espalda, sin tener siquiera la sombra de una contradicción descarada que presentar. Pues este es el colmo de la corona, esta es la culminación de la virtud, esta es la clara demostración de la valentía, esta es la más precisa intensidad de la filosofía. Y el mismo bienaventurado Job, declarando cuánto más grave es la tiranía del abatimiento que la muerte, lo llama descanso; dice:« La muerte es descanso para el hombre». Y lo pide en calidad de gracia, para verse libre de aquel, diciendo:«¡ Oh, si se cumpliera mi petición y Dios me concediera mi esperanza!¡ Que el Señor comenzara a herirme y me quitara hasta el fin!¡ Que mi ciudad fuera mi tumba, sobre la cual saltaba en sus muros!». Así, el abatimiento es más pesado que todo. Y cuanto más pesado es, tanto mayores son las retribuciones. Y para que aprendas también desde otro lado cuánto es el provecho de los sufrimientos, incluso si alguien sufre sin ser por Dios— y que nadie crea que esto es una exageración—, pero sufre y lo soporta noblemente y con mansedumbre, glorificando a Dios en todo. Pues este mismo no sabía que sufría estas cosas por Dios, sin embargo, por esto era coronado, porque perseveraba noblemente sin conocer siquiera la causa. Y aquel Lázaro, habiendo caído en la debilidad de la naturaleza— y esto, por supuesto, no era sufrir por Dios—, puesto que sufrió del todo y perseveró y soportó noblemente la soledad de quienes lo atendían, el abatimiento por las llagas, por el hambre, por el desprecio y la crueldad del rico, sabes de cuántas coronas disfrutó, aunque no teniendo ningún logro que decir: no que se apiadara de los pobres, no que defendiera a los oprimidos, no que hiciera algo bueno, sino su postración en el portal del rico, la enfermedad, las lenguas de los perros y el desprecio que el rico tuvo hacia él. Pero, sin embargo, sin haber hecho nada noble, puesto que solo soportó noblemente el abatimiento que de esto provenía, obtuvo la misma suerte que el patriarca que había logrado tantas cosas. Diré, pues, después de esto otra cosa, que parece paradójica, pero es verdadera. Incluso si alguien realiza un bien grande y noble, recibirá el salario según su propio esfuerzo, no según la magnitud del logro, sino según el peso del sufrimiento. Por eso también Pablo, al jactarse, no se jacta solo de haber logrado y hecho algo noble, sino de haber sufrido mal. Pues habiendo dicho:«¿ Son ministros de Cristo? Hablo como un loco, yo más», y tejiendo la exageración por comparación, dice:« En azotes más allá de toda medida, en cárceles más frecuentemente, en muertes muchas veces; cinco veces recibí cuarenta azotes menos uno, tres veces fui azotado con varas, una vez apedreado, tres veces naufragué, una noche y un día pasé en el abismo, en peligros de ríos, en peligros de ladrones, en peligros de mi linaje, en peligros en el desierto, en peligros en el mar, en peligros entre falsos hermanos, en hambre y sed, en frío y desnudez, además de lo externo, mi preocupación diaria».¿ Has visto la sarta de sufrimientos y los motivos de jactancia? Luego añade a esto también los logros. Y en esto, de nuevo, lo más es del sufrimiento, no del logro. Pues habiendo dicho« mi preocupación diaria», añadió:« la preocupación de todas las iglesias». No dijo« la corrección», sino« la preocupación», lo cual era más de sufrimiento que de logro. Y lo siguiente:«¿ Quién enferma», dice,« y yo no enfermo?». Y de nuevo:«¿ Quién es escandalizado y yo no me quemo?». No dijo« libré del escándalo», sino« compartí el abatimiento». Luego, mostrando que estas cosas tienen sobre todo las recompensas, decía:« Si es necesario jactarse, me jactaré de las cosas de mi debilidad». Y añade otra vez otra cosa semejante: la huida a través de la ventana, a través de la espuerta, a través del muro. Esto era de sufrir mal. Si, pues, los sufrimientos tienen grandes recompensas, y de todos los sufrimientos el más grave y doloroso es el abatimiento, considera cuán grandes son las retribuciones; pues no dejaré de cantarte continuamente este encantamiento, para que, lo que prometí en el preámbulo, lo cumpla ahora tejiendo desde el mismo abatimiento los razonamientos que engendran en ti el consuelo de la alegría. Y para que aprendas también desde otro lado cuánto es hacer algo noble con sufrimientos y cuánto dista de esto hacerlo sin esfuerzo, aquel Nabucodonosor babilónico, viviendo entre cetros y diadema, logró una vez una palabra evangélica. Pues después del horno de los niños y aquella realización de prodigios, aceptó la predicación del mundo, no solo a través de la lengua, sino también a través de escritos. Y escribió por todas partes de la tierra así:« Nabucodonosor, rey, a todos los pueblos, naciones, lenguas que habitan en toda la tierra: que la paz se multiplique en vosotros. Las señales y los prodigios que hizo conmigo el Dios Altísimo, me ha parecido bien anunciaros cuán grandes y poderosos son. Su reino es reino eterno y su potestad de generación en generación». Y estableció un decreto para que todo pueblo, nación, lengua que dijera palabra contra el Dios de Sedrac, Misac y Abdenago, fuera para perdición y su casa para saqueo. Y añade:« Por cuanto no hay otro dios que pueda librar así».¿ Has visto la amenaza en los escritos?¿ Has visto el miedo?¿ Has visto la enseñanza?¿ Has visto la predicación elevada y los escritos extendidos por todas partes del mundo?¿ Qué, pues, dime, recibirá el mismo salario que los apóstoles, puesto que anunció así el poder de Dios, puesto que puso tanto celo en proclamar la palabra por todas partes? Ni siquiera la milésima parte, sino que es inferior con toda exageración, aunque hizo la misma obra que ellos. Pero como no hay trabajo unido ni sufrimientos, por eso se recortan las retribuciones. Pues este hacía esto con autoridad y libertad, pero aquellos, siendo impedidos, golpeados, azotados, maltratados, despeñados, consumidos por el hambre, muriendo cada día, torturando su propia alma, enfermando por cada uno de los que enfermaban, quemándose por cada uno de los que eran escandalizados, y de estos trabajos y del abatimiento eran sobre todo las mayores recompensas. Pues dice:« Cada uno recibirá su propio salario según su propio esfuerzo»; pues no dejaré de repetirlo continuamente. Por eso, el Dios filántropo, muchas veces habiendo rogado Pablo que lo librara de los sufrimientos, del abatimiento, del dolor y de los peligros, no accedió.« Por esto», dice,« tres veces rogué al Señor y no obtuve la petición».¿ Pues por qué motivo iba a recibir las mayores recompensas?¿ Porque predicó sin problemas, viviendo en deleite y alegría?¿ Porque abrió la boca y movió la lengua sentado en casa? Pero esto era fácil incluso para cualquiera, y para el que está muy relajado y vive una vida blanda y disuelta. Ahora, sin embargo, de las heridas, de las muertes, de las carreras por tierra y mar, del mismo abatimiento, de las lágrimas, de los dolores— pues dice:« Por tres años, noche y día, no cesé de amonestar con lágrimas a cada uno de vosotros»—, con mucha franqueza recibirá las retribuciones y las coronas. Pensando, pues, y considerando estas cosas, cuán grande es el provecho de la vida dolorosa y trabajosa, alégrate y regocíjate recorriendo desde la primera edad el camino provechoso y lleno de innumerables coronas, y a través de continuos y frecuentes sufrimientos. Pues la enfermedad del cuerpo, variada y de todo tipo, y más grave que mil muertes, no cesó de asediarte continuamente, y copos de injurias y ultrajes no cesaron de ser lanzados contra ti, y abatimientos frecuentes y continuos y fuentes de lágrimas te molestaron durante todo el tiempo. Y cada uno de estos, por sí solo, bastó para los que los han soportado para mucho provecho. Pues Lázaro, solo por la enfermedad, compartió la suerte del patriarca. Y al publicano, las injurias del fariseo le trajeron una justicia que superaba al fariseo. Y el jefe de los apóstoles, por las lágrimas, corrigió la llaga de aquel grave pecado. Cuando, pues, a cada uno de los mencionados le parezca que cada uno de estos sufrimientos fue suficiente, considera cuántas recompensas recibirás tú, habiéndolos soportado todos a la vez con mucha exageración y durante todo el tiempo. Pues nada, nada hace a uno tan brillante y envidiable y lo llena de innumerables bienes como la multitud de tentaciones, peligros, trabajos, abatimientos y el ser continuamente asechado por quienes de ninguna manera se debía, y llevarlo todo con mansedumbre. Pues incluso al hijo de Jacob nada lo hizo tan bienaventurado y digno de aprobación como aquella calumnia de entonces, la cárcel, la cadena y la maldad que de ahí resultó. Pues grande era también su logro de la templanza, cuando superó la incontinencia egipcia y rechazó a aquella mujer miserable que lo llamaba a la unión injusta. Pero no es tan grande esto como los sufrimientos. Pues¿ qué elogio, dime, es no cometer adulterio, ni mancillar un lecho que no le pertenecía en nada, ni hacer injusticia al que lo había beneficiado, ni cubrir de vergüenza la casa del protector? Pero lo que lo hizo grande es sobre todo aquello: el peligro, la asechanza, la locura de la cautiva, la violencia ejercida, la cárcel ineludible, la muerte que le preparó la adúltera, las redes que extendió por todas partes, la acusación, la calumnia, la cadena, el no obtener ninguna justicia, después de tal lucha, por la cual debía ser coronado, ser llevado como condenado y responsable a la fortaleza y ser encerrado con los que habían cometido los últimos crímenes, la sequedad, el hierro, la maldad de la cárcel. Entonces lo veo brillante, más que cuando, sentado en el trono de Egipto, distribuía el trigo a los necesitados, resolvía el hambre y se convertía en puerto común para todos. Entonces lo veo radiante, cuando las cadenas y esposas lo rodeaban, que cuando estaba revestido de ropas brillantes con tal poder. Pues aquel era tiempo de negocios y de mucho comercio, digo el de la cárcel, y el otro de deleite, descanso y honor, teniendo mucho placer pero no mucho provecho. Por eso no lo felicito tanto siendo honrado por su padre, como siendo envidiado por sus hermanos y teniendo a sus compañeros de casa como enemigos. Pues desde la primera edad se aviva contra él una guerra grave, no teniendo los que guerrean nada que reclamar, sino consumiéndose y desgarrándose por disfrutar de una disposición mayor por parte del padre, aunque el legislador Moisés no dijo que el afecto tuviera su origen en la virtud del niño, sino en el tiempo de los dolores; pues como nació después de los otros, dice, y en la vejez extrema— y son deseables tales niños, al nacer contra toda esperanza—, por eso era amado. Pues dice:« El padre lo amaba porque era hijo de su vejez». Y esto lo escribió el legislador, como yo creo, no contando lo que era, sino la excusa y el pretexto del padre. Pues como veía que el joven era envidiado, queriendo consolar el sufrimiento de los hermanos, inventó una causa de amor que no engendrara mucha envidia en él. Pues que esta no era la causa del afecto, sino la virtud del alma que florecía y era más vigorosa que la edad, es evidente por Benjamín. Pues si por esto aquel era amado, mucho más debía ser amado el más joven que él; pues después de José nació aquel y este era más hijo de su vejez. Pero, como dije, era una invención del padre. Pero la llama se encendía más violentamente y, como no podían hacer nada por el momento, le trajeron una mala reputación, lo cubrieron con una acusación vergonzosa, adelantándose los hermanos a la mujer bárbara y apareciendo mucho peores que ella; pues ella se volvía malvada contra un extraño, ellos contra un hermano. Y ni siquiera ahí se detuvieron en la maldad, sino que competían siempre con las anteriores. Y tomándolo solo en el desierto, lo mataron y lo vendieron y lo hicieron esclavo en lugar de libre, y la esclavitud más extrema; pues no lo entregaron a algunos de su misma raza, sino a bárbaros de otra lengua y que iban a una tierra bárbara. Pero Dios, haciéndolo más brillante, soportaba lo que sucedía y era paciente, sucediéndose peligros tras peligros; pues después de la envidia y la vergonzosa calumnia, lo entregaron a ser matado y a una esclavitud más grave que la muerte. Pues no pases por alto simplemente lo dicho, sino considera cuán grande era un joven noble, criado en la casa paterna con toda libertad, con tanto amor del padre, ser vendido de repente por sus hermanos, no teniendo nada que reclamar, y ser entregado a bárbaros de otra lengua y costumbres extrañas y más salvajes que hombres, y ser apátrida, emigrante, siervo y extranjero en lugar de libre, y disfrutando de tanta prosperidad ser llevado a la extrema maldad, siendo inexperto en la esclavitud, con toda exageración, recibir amos amarguísimos y ser trasladado a una tierra ajena y bárbara. Pero ni siquiera ahí se detenían las desgracias, sino que asechanzas sucedían de nuevo a asechanzas después de aquellos sueños maravillosos y la adoración de sus hermanos que preanunciaban. Pues tomándolo, estos mercaderes no lo retuvieron, sino que lo vendieron de nuevo a otros bárbaros peores. Y sabes cuán grande es en el discurso de las calamidades cambiar tales amos por otros tales; pues esto hace la esclavitud más difícil, cuando los que adquieren son de nuevo extranjeros y peores que los anteriores. Y sucede en Egipto, aquella entonces teomaquia y enfurecida, de donde las bocas descaradas, de donde las lenguas blasfemas. Y sucede entre los egipcios, de los cuales uno solo bastó para hacer al gran Moisés prófugo y fugitivo. Y cuando respiró un poco allí, el Dios filántropo que administra las cosas paradójicas hizo que la fiera salvaje que lo compró fuera una oveja, inmediatamente se le preparan de nuevo ejercicios, estadio, luchas, combates y sudores más graves que los anteriores. Pues viéndolo con ojos injustos la que lo poseía y vencida por la belleza de su rostro y conquistada por la fuerza por la pasión, se convirtió en leona en lugar de mujer por este deseo incontinente. Y de nuevo la guerra era compañera de casa, teniendo la hipótesis contraria a las anteriores. Pues aquellos, odiándolo, lo expulsaron, esta, amando y quemándose por el joven. Y era doble, más aún, triple y múltiple esta guerra. Pues no, porque saltó las redes y cortó el lazo en un breve momento de tiempo, pienses que realizó esta lucha sin problemas; pues soportó mucho sudor. Y, si quieres saber esto claramente, considera qué es la juventud y la plenitud de la juventud; pues se encontraba entonces en la misma flor de la edad, cuando la llama de la naturaleza se levanta más violentamente, cuando es mucha la tempestad del deseo, cuando el razonamiento de los más jóvenes es más débil, y las almas no están muy protegidas por la prudencia, ni ponen mucho celo en la virtud, sino que el invierno de las pasiones es más grave, y el razonamiento que gobierna las pasiones es más débil. Y junto con la naturaleza y la edad, es mucha la incontinencia de la mujer. Y así como aquellas manos persas encendían con mucho celo el horno babilónico, proporcionando abundante alimento al fuego y echando variados combustibles a la llama, así también entonces aquella mujer miserable y desdichada encendía una llama más grave que este horno, oliendo a perfumes, con pinturas en las mejillas, con delineados en los ojos, con voz quebrada, movimientos, andares afeminados, ropas suaves, adornos de oro, con otras mil tales hechicerías embrujando al joven. Y así como un cazador terrible, que va a capturar un animal difícil de atrapar, mueve todos los instrumentos de su arte, así también ella, conociendo la templanza del joven— pues no iba a estar oculta en tanto tiempo—, pensó que necesitaba mucha preparación para la cautividad del joven y por eso movía todos los mecanismos de la incontinencia y no se contentaba solo con esto, sino que también acechaba el tiempo y el lugar propicios para la caza. Por eso no atacó inmediatamente al ser conquistada, sino que esperó mucho tiempo gestando este mal deseo y preparándose, temiendo que por la rapidez y sus asechanzas improvisadas el animal escapara. Y entonces, encontrándolo solo en la casa haciendo lo habitual, cava más profundamente el abismo y, habiendo extendido las alas del placer por todas partes, como teniéndolo ya en medio de las redes, entra y, habiendo tomado solo a solo. Más aún, no sola; pues tenía consigo la edad, la naturaleza y sus propios mecanismos; arrastra, pues, a la fuerza a aquel noble a la acción injusta.¿ Qué es más grave que esta tentación?¿ Qué no es más violento que este horno y llama? Joven, vigoroso, esclavo, solo, apátrida, extranjero, emigrante, siendo retenido y halagado por una señora tan incontinente, que se quema, tan rica y revestida de tal poder, en tal soledad— pues esto también contribuye a tal captura—, y ser llevado al lecho señorial, y esto después de tantos peligros y asechanzas. Pues sabes cómo la mayoría, cuando están embalsamados y están en las desgracias, luego, siendo llamados al deleite, al descanso y a la vida blanda y disuelta, corren más prontamente. Pero él no. Sino que permanecía a través de todo mostrando su propia perseverancia. Yo llamaría confiadamente a aquel tálamo igual al horno babilónico, al foso de los leones de Daniel y al vientre de la bestia marina en la que cayó el profeta. Pues allí la victoria de la asechanza era la pérdida del cuerpo, aquí, en cambio, la perdición total del alma y muerte inmortal y calamidad que no tiene consuelo. Y no solo por esto era grave este foso, sino porque estaba lleno de violencia, engaño y mucha adulación, de mucho fuego variado y de todo tipo, no quemando el cuerpo, sino el alma misma. Y declarando esto mismo Salomón, el que sobre todo sabía esto con precisión, cuán grande es hablar con una mujer que tiene marido:«¿ Atará alguien fuego en su regazo, y no quemará sus vestidos?¿ O caminará alguien sobre brasas de fuego, y no quemará sus pies? Así el que va hacia una mujer casada y todo el que la toca no quedará sin castigo». Lo que dice es tal: como, dice, no es posible tratar con fuego y no quemarse, ni estar con mujeres y evitar el incendio que de ahí proviene. Y este, lo cual era mucho más grave, lo soportó. Pues él mismo no la tocó, sino que era retenido por ella, solo por sola, habiendo sido ya trabajado por tantos males y embalsamado por tantas asechanzas y deseando descanso y libertad. Pero, sin embargo, estando en tantas redes y viendo a una fiera variada atacándolo y desgarrándolo por todas partes, a través del tacto, a través de la voz, a través de los ojos, a través de los colores, a través del delineado, a través de los oros, a través de los perfumes, a través de las ropas, a través del carácter, a través del adorno que la rodeaba, a través de la soledad, a través del ocultamiento, a través de la riqueza, a través del poder, teniendo con esto como colaboradora, lo que dije antes, la edad, la naturaleza, la esclavitud, el estar en tierra ajena, venció toda aquella llama. Yo digo que esta tentación es mucho más grave que la envidia de los hermanos, el odio familiar, la venta, la esclavitud de los bárbaros, la larga ausencia, la estancia en tierra ajena, la cárcel, la cadena, el largo tiempo y la maldad de allí; pues el peligro era sobre las últimas cosas. Y puesto que también huyó de esta guerra y se convirtió también aquí en espíritu de rocío que silba, tanto por la gracia de Dios como por la virtud del joven— pues tanto le sobraba de imperturbabilidad y templanza que se esforzó también por disolver la locura de aquella—, sin embargo, puesto que él salió intacto, como los jóvenes que huyeron de la llama persa; pues dice:« Ni siquiera había olor a fuego en ellos»— y se mostró gran atleta de la templanza e imitó al diamante—, veamos de qué disfrutó inmediatamente y qué premios suceden al coronado. De nuevo asechanzas, abismos, muerte, peligro, calumnias y odio irracional. Pues aquella miserable entonces consuela el amor con ira y enciende pasión con pasión y añade ira injusta al deseo incontinente. Y después del adulterio se convierte también en homicida y, respirando mucha ferocidad y mirando con ojos asesinos, sienta un tribunal corrompido, el señor de aquel, el marido de sí misma, el bárbaro, el egipcio, e introduce una acusación sin testigos y ni siquiera permite entrar al tribunal al acusado, sino que acusa en silencio, confiando en la insensatez y la benevolencia del juez, en la credibilidad de su propia persona y en que el acusado es esclavo, y diciendo lo contrario de lo sucedido, dominó al juez y convenció de emitir el voto vencedor y condenar al inocente e imponer el castigo más grave, y cárcel inmediatamente, y conducción y cadena. Y ni siquiera viendo al juez fue condenado aquel hombre admirable y, lo que es más grave, era condenado como adúltero, como deseoso del lecho señorial, como habiendo horadado un matrimonio ajeno, como habiendo sido capturado, como habiendo sido probado; pues tanto el juez como la acusadora, ante la mayoría que no conoce la verdad, y el castigo, hacen que el drama parezca digno de crédito. Pero nada de esto lo asustó, ni dijo:«¿ Son estas las recompensas de los sueños?¿ Es este el fin de las visiones?¿ Son estos los premios de la templanza, juicio irracional y voto injusto y, de nuevo, mala sospecha? Pues como si hubiera sido un libertino fui expulsado hace poco de la casa paterna, como adúltero y habiendo horadado la templanza de una mujer soy llevado ahora a la cárcel, y esto es lo que todos votan sobre mí». Y mientras mis hermanos, que habrían de postrarse ante mí— pues eso es lo que revelaban los sueños—, vivían en libertad, seguridad, deleite, en su patria y en la casa paterna, yo, que habría de gobernarlos, me encuentro aquí encadenado junto a sepultureros, ladrones y carteristas, sin haber sido liberado de los tumultos y los asuntos ni siquiera tras haber caído lejos de mi patria. Pero incluso en tierra extraña me aguardan abismos y espadas afiladas. Y aquella que cometió tales actos, que calumnió y que, por ambos atrevimientos, merecería ser ejecutada, danza y salta ahora, como si estuviera coronada por trofeos y brillantes victorias, mientras que yo, que no he cometido injusticia alguna, pago el castigo extremo. Él no dijo nada de esto, ni siquiera lo pensó, sino que, como un atleta que avanza entre coronas, se alegraba y regocijaba, sin guardar rencor ni a sus hermanos ni a la adúltera.¿ De dónde es esto evidente? De lo que él mismo conversó una vez con uno de los que estaban allí encadenados. Pues estaba tan lejos de ser vencido por el abatimiento que incluso disipó las penas de otros. Porque, al ver a algunos allí perturbados y abatidos, se acercó de inmediato para conocer la causa y, al saber que el tumulto provenía de la visión de unos sueños, disipó los sueños. Luego, al pedirle que recordara al rey para su propia liberación— pues aunque era noble y admirable, era humano y no deseaba seguir sufriendo en aquellas cadenas—, al pedirle, pues, que lo mencionara ante el rey y lo persuadiera de liberarlo de sus ataduras, y al verse obligado a decir también la causa por la que había sido arrojado, para que aquel que intercedía por él tuviera una razón plausible para su defensa, no mencionó a ninguno de los que le habían hecho daño. Sino que, habiéndose liberado de las acusaciones, se detuvo solo hasta ahí y no añadió a quienes habían delinquido contra él. Pues, dice, fui robado furtivamente de la tierra de los hebreos y aquí no he hecho nada, y me arrojaron a este pozo.¿ Y por qué no mencionas a la ramera, a la adúltera, a los hermanos fratricidas, la envidia, el asesinato, la venta, la locura de la señora, el asalto, la incontinencia, las redes, las maquinaciones, la calumnia, el juicio injusto, el juez corrompido, la sentencia ilegal, la condena que no tiene razón?¿ Por qué callas y ocultas esto? Porque, dice, no sé guardar rencor, porque para mí esto son coronas, premios y motivo de un comercio mayor.¿ Has visto un alma filósofa?¿ Has visto una alma pura de ira y superior a las redes?¿ Has visto a alguien que se compadece de quienes le han hecho daño más que guardarles rencor, hasta el punto de no traer a colación ni al hermano ni a aquella sanguinaria? Fui robado, dice, de la tierra de los hebreos y aquí no he hecho nada. Y en ninguna parte menciona a persona alguna, ni al pozo, ni a nada más. Pero, aun después de esto, no le sobrevino una tentación cualquiera. Pues aquel que obtuvo de él tal consuelo y fue liberado de las cadenas según su predicción, y fue llamado de nuevo a su anterior honor, se olvidó del beneficio y de la súplica del justo. Y el siervo estaba en los palacios reales disfrutando de gran prosperidad, mientras que aquel que brillaba más que el sol y emitía rayos de virtud tan resplandecientes seguía habitando la prisión, y no había nadie que se lo recordara al rey; pues era necesario que se le tejieran más coronas y se le prepararan mayores premios. Por eso, las carreras de entonces se fijaban más largas, permitiendo Dios que las pruebas permanecieran, aunque no abandonándolo del todo, sino permitiendo a los que conspiraban mostrar lo suyo solo hasta el punto de no hacer desaparecer al atleta ni apartar del camino al competidor de la virtud. Pues permitió que fuera arrojado a un pozo y que su túnica fuera manchada de sangre, pero no permitió que llegara a ser degollado; aunque el hermano lo aconsejó, todo ocurrió por la providencia de Dios. Esto también sucedió con la mujer egipcia. Pues, dime,¿ por qué aquel hombre tan fogoso y colérico— pues esta pasión les es propia en grado extremo—, a quien creyó adúltero y que había agraviado a su propia mujer, no lo ejecutó de inmediato, ni lo entregó al fuego, sino que, siendo tan irreflexivo como para sentenciar a partir de una sola parte y no dar derecho a réplica al acusado en el momento del castigo, mostró tanta moderación? Y esto viendo a la mujer enfurecida, rabiosa, lamentándose por la violencia, llevando consigo las ropas desgarradas y encendiéndose aún más por ello, llorando y gimiendo. Pero, aun así, nada de esto lo llevó a ejecutarlo.¿ De dónde, dime, no es evidente que aquel que amordazó a los leones y refrescó el horno, ese mismo contuvo el desmedido ardor de esta fiera y apagó la ira inefable para que el castigo se mezclara con mesura? Esto también se podría ver que ocurrió en la prisión. Pues permitió que fuera encadenado y estuviera con los condenados, pero lo arrebató de la aspereza del carcelero— pues sabes cómo es un carcelero, pero con él fue entonces manso y amable— y no solo no lo agobió con trabajos, sino que lo hizo señor de todos los que estaban allí. Y esto habiéndolo recibido como un condenado por adulterio, y un adúltero notorio; pues no se consideraba que este drama se hubiera atrevido en una casa humilde, sino en una grande y brillante. Pero, aun así, nada de esto lo atemorizó, ni lo persuadió de volverse cruel con él, sino que las coronas se tejían a partir de los sufrimientos y la alianza de Dios fluía con mucha abundancia. Quería añadir otra longitud a la carta, pero, puesto que creo que esto también ha superado la medida con mucha exuberancia, al terminar aquí el discurso, exhorto a tu piedad a lo que siempre he exhortado: a liberarte del abatimiento y a glorificar a Dios, lo cual siempre has hecho y sigues haciendo, dando gracias por todos estos asuntos difíciles y dolorosos. Pues así tú también cosecharás mayores bienes, darás un golpe certero al diablo, nos proporcionarás mucho consuelo y podrás disipar la nube del abatimiento con mucha facilidad y disfrutar de una paz pura. No te ablandes, pues, sino que, elevándote por encima de este humo— pues es humo— y, si quieres, disiparás fácilmente todo este abatimiento, haznos saber esto de nuevo, para que, aun estando lejos, podamos cosechar mucha alegría de tales escritos.

Intertext edge

Open linked passage

Note